Az alábbi, szívbemarkoló történet főszereplője régi jó bajtársam. Bár 280 km-re lakunk egymástól, sem a földrajzi távolság, sem az elgomolygott évtizedek nem rontottak barátságunkon. Ha találkozunk, jól hátbaveregetjük egymást és nevetve idézzük fel a régi szép időket, így a most elmondásra kerülő történetet is. Az eset tanulsága, hogy a baj nem jár egyedül. Ha valakit csapás ér, életbe lép az ősi törvény: „Három a magyar igazság, és egy a ráadás!” Ezúttal a ráadás elmaradt ugyan (bizonyára azért, mert a sors is megszánta szegény bajtársamat), de láthatjuk majd, hogy jár az, aki addig cibálja az alvó oroszlán bajuszát, amíg az fel nem ébred. De most már kezdődjék a szomorú, igaz történet – vezeti fel mai sztoriját Kelempájsz barátunk.
310. – Három csapás
18
Julius Jacob von Haynau táborszernagy Magyarország történelmének legsötétebb figurája, és ámbár katona volt, a Milstory hasábjain nem találkoztam még vele. Most sem róla írok, csak a nevét kölcsönzöm. Az alábbiakban szereplő Haynau tehát már egy másik korszak szülötte, akivel nekem is volt személyes kapcsolatom – írja Kelempájsz tizedes. Lássuk tehát, ki is volt ez a baljós nevű figura.
A járatlan olvasó most bizonyára a lelátókon izguló, harsányan drukkoló közönségre gondol, akik különböző pénzösszegeket tesznek fel egy-egy befutóra. Sajnos, a laktanyákban ilyesmire nem igazán kerülhetett sor. Kelempájsz barátunk az alábbiakban egészen másfajta lóversenyről mesél nekünk, mindjárt két felvonásban.
A Milstoryblog szexuálpedagógiai küldetésének újabb állomásához érkezett, ugyanis a következőkben Kelempájsz barátunk egy, a katonákat közvetlenül érintő, mondhatni közérdekű kérdésről szól hozzánk. Ámbár más blogokban már feldolgozták a szex témáját, most egy olyan gondolatot oszt meg olvasóinkkal, ami nélkül nem is lehet valaki férfi igazán, katona pedig végképpen nem.
Kőszegtől mintegy 3 km-re Horvátzsidány felé, az országút bal oldalán áll egy viharvert kőkereszt, talapzatán az A. M. D. G. betűkkel. Ez nem az AMD Géppisztolyt jelenti, hanem az Ad Maiorem Dei Gloriam – Istennek nagyobb dicsőségére – mondat rövidítése. Kelempájsz mai – szinte menetrendszerű – határőr-visszaemlékezése innen indul.
Az egykori határőrökhöz intézett, a határszolgálat kapcsán felvetődő leggyakoribb kérdés mindig az, hogy fogtak-e igazi határsértőket. Bizony fogtak, többet is, elvégre ez volt a feladatuk. Az alábbiakban Kelempájsz barátunk (akit a Milstoryblogon szólíthatunk egyszerűen csak a határőrök bárdjának) pályafutása legérdekesebb eseteiről számol be a nagyérdeműnek.
Az a szociológusok és pszichológusok dolga, hogy elmerengjenek azon: vajon miért ivott a sorkatona többet, mint – tőle máskülönben alig különböző – civil kortársai? A társaság teszi? Az összezártság? A macsóság? Közösségi elvárás lenne? Menekülés? Frusztráció- és feszültségoldási próbálkozás?
Nem is hinné az ember, de így igaz: Kelempájsz barátunk elérkezett a leszereléshez – most már a posztok területén is. Noha időrendben ez az utolsó katonatörténete, azért reméljük, hogy visszaemlékezései még kitermelnek magukból egy-két virtigli határőrsztorit…
Azt már többször mondtuk (és írtuk), hogy a határőrszolgálat tényleg élesben ment, és ezt komolyan is gondoltuk. Egy átlagos katona a lőtereken kívül nem nagyon hallott lövést, míg a határőröknél ez nem számított rendkívülinek. Kelempájsz tovább írja a Milstoryblog határőr-sagáját.
Kelempájsz mai posztja egy olyan (meglehetősen visszataszító) állatfajtáról elmélkedik, amellyel akarva-akaratlanul, de mindannyian találkoztunk már, és nem kizárólag a katonai szolgálat keretein belül. Besúgók, spiclik, provokátorok, árulók, téglák… Nem valami kellemes, könnyed téma, de ez is a sereg része (volt?)…
