Mi sem természetesebb, hogy a Karácsony közeledtével olyan posztokat válogattam, amelyek témája – legalább érintőlegesen – a legnagyobb keresztény családi ünneppel van kapcsolatban. Az idei első ilyet szögyi barátunk követte el, s azt kell mondanom, hogy az őt (illetve eddigi munkásságát) ismerők most sem fognak csalódni.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha egyszer valaha valaki a hajdani kiliános hallgatók hétköznapjairól (pláne hétvégéiről) fogja megírni nagydoktoriját (hadtudományból vagy vendéglátóipari ismeretekből, netán az aloholról), a Milstoryblog (s benne Szögyi barátunk visszaemlékezései) megkerülhetetlen forrásmunkát fognak jelenteni számára. A mai poszt egyike az eddig itt megjelent leghosszabb írásoknak, de – miután elolvastam – nem volt szívem kettévágni. Ha elolvassátok, ti is egyet fogtok érteni velem: ezt a lendületet több, mint bűn lenne megakasztani. Adjuk át tehát a szót a szerzőnek.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szögyi – aki egész nyáron lustálkodott ugyan, de most igyekszik behozni a lemaradást – a következő mondatokkal nyitja új posztját:
Nos, igen: a tégla meg a szocialista rendszer úgy tartozott egymáshoz, mint a bolhához a kutya. Civilként csak annyit kaptam belőle, hogy egy-két egyetemi koli folyosóján láttam kiplakátolva „Te büdös geci tégla…” kezdetű közleményeket, amiket senki nem mert levenni, viszont a katonai főiskolán – noha nem számítottam rá – felbukkant egy ilyen is.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Elöljáróban azoknak, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy saját emlékeik legyenek az átkosból, gyorsan elmondom, hogy a szabályszerű katonaköszönés-válasz az elöljáró „Jónapot, elvtársak!”-jára annó (is) az „Erőt, egészséget!” volt. Minden további releváns információ a kiliános eskütétel előkészítéséről Szögyi mai posztjában olvasható.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nos igen, a katonaság sok embernek a szívatásról szólt… Szögyi kollégánál akkor következett ez az időszak, amikor Nyíregyházára helyezték át, egyedüliként, s így még a csoportos áthelyezéskor előforduló összetartás se volt meg senkivel. Igaz, kicsit zavarba jöttek tőle, mert még azt sem tudták eldönteni, hogy akkora kopasz-gumi-öreg ranglétrán hol helyezzék el. Akkoriban 18 hónapos volt a sereg, Szögyi meg már éppen a huszonnegyediket kezdte meg, így a letöltött hónapjai szerint már k..a öreg volt (tájszólásban múmia), az akkori tudomása szerinti hátralévő idő alapján meg éppen a kopasz korszak végét tapodta… Mindenesetre az első bemutatkozása (M. főtörzs kiakasztása) pár napig még megvédte attól, hogy a társai bepróbálkozzzanak, de aztán csak-csak megindult a kóstolgatás, hogy milyen kasztba is sorolják be…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szögyi írásai általában nem igényelnek különösebb bevezetőt. Most sem teszek mást, csak betördelem mai posztjának első bekezdését:
Éldegéltem jókedvvel-bőséggel-szívatással, mint hal a kőporban, mígnem egyszer a második évben egy tanulmányi kirándulás alkalmával az akkori tanár el nem árulta, hogy a tanszékvezető már kikészítette nekem a selyemzsinórt. Maga a kirándulás sem volt egy túl szokványos, nem nagyon illett bele sem a katonai, sem a „normál” főiskolai életbe.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egy-egy katonai kollégiumi szobában a körletek, falak kidekorálása mindig is neuralgikus pontot jelentett, főleg az elöljárók szemében. Érzéssel, tapintattal és finom lélektani megközelítéssel azonban mindig van esély arra, hogy a megfelelő magyarázatot előadva a főnököknek eredményesen megmagyarázzuk az esztétikai hogyanokat és a miérteket. Szögyi barátunk pedig – ahogyan azt tudjuk – mindig is erős volt alkalmazott pszichológiában..
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt, hogy Szögyi a dolgos hétköznapokon nem mindig viselkedett úgy, mint ahogyan az egy jövendőbeli katonatiszttől elvárható lett volna, nos, ezt eddig is tudtuk. Lássuk azonban, hogy ehhez képest hogyan telt egy (kevésbé dolgos) szombat délutánja a Kiliánon.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Elvileg főiskolások vagyunk, ott pedig illik lenni gólyabálnak is. Ha meg már gólyabál, oda nyitótánc is dukál, s mivel benne voltam a táncegyüttesben, én is érintett lettem a dologban. Bizonyos szempontból jól is jártam, mert a bál előtt három hétig mindennap próba volt, szolgálat és egyéb basztatások alól felmentve; hiába, azért nem vagyunk mi akárkik. Ez abból is lejött, hogy a zenei kíséretet a Légierő Fúvószenekara szolgáltatta, ők lettek a rézf@szú baglyok, mi meg a piros dolmányos varnyúk (pedig nem is dolmány volt, amiben táncoltunk, hanem mente). Szerettük egymást a zenekarral – írja Szögyi, majd lendületesen folytatja is:
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ez a sztori furcsán fog itt hatni, mert úgy kezdődik, hogy leszereltem. Megünnepeltem böcsülettel, elkezdtük már péntek este, egészen addig, míg vasárnap délfelé eléggé egyértelmű pozícióban ébredtem fel a barátnőmön, és nem tudtam felidézni, hogy most elalvás előtt befejeztük-e azt, amit elkezdtünk, vagy pedig belealudtam – kezdi Szögyi a mai posztot, majd lendületesen folytatja is…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt, hogy hogyan, már jeleztem egy párszor – fegyelmi okból úgy baxxtak ki a főiskoláról, hogy a lábam sem érte a földet. Amúgy meg soha egész életemben eszem ágában sem volt katonának lenni, én is – mint minden értelmes ember – őszinte szívvel a hátam közepére sem kívántam az ilyen hülyeségeket. Hogy akkor mit kerestem katonai főiskolán? Hát úgy, hogy felvételiztem rá. Kétszer. Mert először nem vettek fel – kezdi mai gyónás-sorozatát Szögyi, mi pedig szívdobogva lessük a folytatást.
Szögyi történeteinek két (olykor-olykor) visszatérő alakja ma külföldre látogat, hogy a szélesebb béketáborba is elvigyék a magyar katonatiszt-palánták baráti (és kicsit sörszagú) üdvözletét.
A repülősök és a buffosok közötti antagonisztikus ellentét, a haderőnemek értékrendje közötti különbözőség, továbbá Szögyi bajtárs közismert stílusa garancia arra, hogy még egy ilyen rövid történet is, mint a mai, alkalmas arra, hogy a dicsőséges Október novemberi évfordulóján megadja nekünk a mindennapi betevő derűt.
Úgy tanultuk, hogy a katonaságnál nem csak az állomány idomítására vannak figyelemmel, hanem érdekes és változatos kulturális behatások is érik az embert – közli Szögyi a legújabb posztja bevezetőjében, mi pedig vegyünk egy mély lélegzetet, mert igen, az következik, amire mindenki számít…
Jó hat héttel ezelőtt megismerkedhettünk Szögyi barátunk két főhősével, a címben szereplő arcokkal, s már akkor sejthettük, hogy a nátriumkloridnak folytatódnia kell (bocs…). Megérzésünk nem volt alaptalan: szerzőtársunk mai posztjában lendületesen folytatja az elbeszélésfolyamot.
Megfelelő pillanatban a megfelelő vezényszó. A katonaság egyik alapelve ez, amit könnyű akkor megtenni, amikor szabályos mederben folynak a dolgok, de amikor homokszem kerül a gépezetbe… – írja Szögyi, s mai posztja olvastán együttérzően (és hevesen) csak bólogatni tudunk…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szögyi mai története annyira komplex, amennyire csak lehetséges: van benne alkohol (bőven), külföldi bajtárs (egy fő, de legalább bevállalós), művészeti alkotás (szabadtéri szobor), sőt, majdnem (gruppen)szex is. Hát kell ennél több egy eltávon levő katonai főiskolásnak?
Szokták volt mondani, hogy aki nem volt fogdában, az nem is volt igazán katona. Szögyi barátunk is tiszteletét tette, de eleinte attól tartott, hogy ha elmondja, akkor ez itt megint felzúdulást fog kiváltani. A dolog nyitja az az, hogy ő (mármint Szögyi) csak a hallgatói fogdát látogatt meg, ami szertartásilag megegyezett a tiszti fogdával. Amit aztán szerzőnk ki is használt. És nem kicsit: nagyon.
Dramaturgiailag nyerő húzás egy sztoriban gyereket, vagy kisállatot szerepeltetni, de mivel ez egy katonai blog, egyik sem vitelezhető ki túl egyszerűen (ja, egyszer elhangzott olyan is, hogy x. hallgató, hatolja ki puh, hogy mi folyik a domb másik oldalán). A másik jó húzás, amikor két ellentétes karakterű egyén van egymásra utalva, no ebből viszont volt nálunk a szolnoki főiskolán – írja Szögyi, új milstory-sorozata kezdősoraiban. Dőljünk hátra, mert garantáltan jól fogunk szórakozni.
Elvileg mindannyiunkat – akik átéltük a hadsereg intézményét – erre, mármint a háborúra készítettek fel (pláne a hivatásosnak jelentkezőket), de szerencsére nem nagyon kellett a „tudásunkat” alkalmazni. Szögyi azonban találkozott olyannal, akivel a sors éppen fordítva csinálta.
