Búcsúzóként minden katonaembörnek a legszebb emléke a leszerelés. Ismerhetjük az itt előfordult beírásokból a centi különböző rituáléit, tiszteletét és egyéb szertartásokat. Nohát nekem egy darab centim nem volt, mégis sikerült leszerelnem. Mit gondoltok: nálam ez esetleg normálisan ment? Na, akkor elárulom hogy nagyon nem – írja Szögyi abban a posztjában, amelyet búcsúnak szán, de ezt nem vesszük ám komolyan, mert tudjuk (legalábbis a bloggazda tudja), hogy legalább még egy szögyisztori itt lapul a vincseszterünkön.
284. – Leszerelés előtt
27
Idősebbek is elkezdhetik: az MHSZ volt a cucilista rendszerben az a szervezet, amelyik felkészítette a fiatalokat a katonaság előtt. Már amennyire. Általában akkor került vele a fiatalember kapcsolatba, amikor jogsit akart szerezi. Választhatott, hogy vagy k*rva drágán az ATI-nál, vagy olcsón az MHSZ-nél, de akkor a 
Szögyitől eddig jobbára szolnoki és pécsi történeteket olvashattunk. Mai posztja a lángoktól ölelt egy újabb szegletébe, Nyíregyházára kalauzolja el azokat, akik arra kíváncsiak, hogy hogy lett egy szépreményű repülős hallgatóból hazai pályán játszó mezei nyúl – vagy valami ilyesmi.
A katonaember életének egyik legjelentősebb fordulópontja akkor következik be, amikor először bemegy azon a nagy, zöld kapun, aztán jó darabig várhatja, hogy mikor kerül ki onnan. Időközben azért előfordulgat, hogy kisebb-nagyobb időtartamra ki tud lépni rajta, no de utána az ismételt bemenetel…
Azt már tudjuk Szögyi eddigi posztjaiból, hogy a szolnoki Kiliánon az élet tényleg zajlott, mint a Tisza márciusban (nem tudom, figyelitek-e a teljesen ontopik hasonlatot?!), de arról most értesülünk először, hogy a kolléga a néptánc mellett vízimentősködött is.
Szögyi katonai karrierje szépen indult, de – amint azt látni fogjuk – sajnálatos módon egy kisebbfajta döccenőt szenvedett. A friss sorállományú katona első hadtápbevetése emlékezetes fizikai munkával, továbbá egy még emlékezetesebb autózással és ivászattal írta be magát a Göncruszka környéki településtörténészek aranykönyveibe.
Az alapelvárás a sorállománnyal szemben (legalábbis a beöltözést követő első 48 órában) egykoron az volt, hogy valahogy úgy tekintsen a tisztjeire, mint valami különleges kasztra, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bebocsátást. Szögyi (nem először…) első kézből származó információkkal bizonyítja, hogy a tisztjelöltek ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Maximum többet ittak és hangosabban.
Egy igazi katona onnan ismerszik meg, hogy nem csak a fegyverek, a harcászat vagy az alkoholtartalmú italok szakértője, hanem a másik – egy történelmi félreértés miatt roppant tévesen gyengébbnek nevezett – nem fenntartások nélküli tisztelője is. Szögyi mai posztjában az egyenruhások ennek hangot is adnak, amúgy katonásan.
