Nincs is szebb egy korrektül megkomponált zárógyakorlatnál, amikor a felderítő katona koncentráltan ad számot az elmúlt hónapokban elsajátított ismereteiről. Proletair sem maradhatott ki a tutiságból, és gondolom senkit nem lep meg, hogy a katonák a polgári lakossággal történő fraternizálást sem hagyták ki a gyakorlandók közül.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….








Kézigránátot dobni nagyon macsós dolog. Az ember szeme előtt végigperegnek a háborús filmek vonatkozó kliséi: a marcona katona kezéből kiröppen a halálos szerkezet, robbanás, majd az ellen (önnön vérében fetrengve) kegyelemért könyörög, s közben a háttérben szól a diadalmas induló…
68nyara barátunk további négy rövid történettel folytatja balatonfüredi katonaidejének megörökítését. Emlékszünk ugye: a kolléga első vonalbéli harci feladatot teljesített: kultúrfelelős volt a tiszti pihenőben… A sajnálkozást és az együttérző, keserű könnyek szétkenését bátran lehet folytatni.
A szellemi-műveltségi vetélkedők minden laktanyában nagyjából olyan szerepet töltöttek be, mint a nyílt szavazások a pártállamok országgyűlésében: adunk a látszatnak, és ha nem az első sorban ülsz, akkor tán még szunyókálni is lehet két forduló között.
A mai – proletair által jegyzett – posztnak azt a címet is adhattuk volna, hogy A kettős csoda napja. Hogy miért – nos, ezt megtudjátok a továbbiakban, miként azt is, hogy okos felderítő még az ürítés helyét is úgy választja ki, hogy az a teljesítendő feladat szempontjából a maximális eredményt hozza.

A laktanyai konyhákon igazából sohasem hajtottak Michelin-csillagokra az egyenruhás séfek, s a csúcsgasztronómia sem tartozott az elérendő célok közé. Azt meg eddig is úgy tudtuk, hogy a tea kiváló frissítő ital, főleg ha friss alapanyagból készül. Igaz? Vagy mégsem? Döntsük el közösen, miután elolvastuk Musaic mai rövid posztját.
Az amerikai filmekből tudjuk, hogy az ottani tinilányok jelentős része fogszabályozót visel, ami aztán számtalan (mókásnak szánt) konfliktus forrása lehet. Péter azonban fiúként, idehaza, s ami a hab a tortán: rekrutaként tapasztalta meg, mi volt az ezredforduló magyar tisztjeiből álló BIZOTTSÁG reakciója a címbeli szerkezetre.
Vérnűsző Barom mai írásában is hozza a (lassan minden olvasónk által) megszokott formáját: filozofikus, merengő, kesernyés, ironikus, talán szomorkás is ez a visszaemlékezés-fejezet, s mára meggyőződésünkké vált, hogy ha pályaválasztási tanácsadásra adná a fejét, Vérnűsző kolléga csak az esküdt ellenségeinek ajánlaná a haza fegyveres szolgálatát.
Katonaviselt ember tisztában van azzal, hogy minél kisebb egy helyőrség és a laktanya, továbbá minél messzebb van a főparancsnokságtól, az ott szolgálóknak annál derűsebbek a napjai. 68nyara kolléga katonasága úgy kezdődött, mint bármelyikünké – a folytatásról pedig meséljen ő maga.
Biztosan sokan ismeritek azt a kínai közmondást, mely szerint egy tízezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik. Ezt emberi nyelvre úgy fordíthatnánk le, hogy nem kell csüggedni, kopasz; Rommel tábornagy katonáskodása is a bevonulással és az első nappal kezdődött!
Rejtőn szocializálódott olvasóinknak nem ismeretlen az az antikatona-típus, amelyik egy fogadáson odalép a tábornokhoz, barátságosan rámosolyog és azt mondja: Portás úr, hívjon már nekem egy taxit!
Obsitos barátunk a hajdani Magyar Néphadsereg egyik szakaszának harcérintkezéséről és csúfos megfutamodásáról ír mai posztunkban. A tanulság csak annyi, hogy a régi szocialista típusú megközelítés az egész nép háborújáról (ahol ugye a nemzet minden fia és lánya, sőt kutyája kapát-kaszát ragadva hősiesen küzd a betolakodó ellenséggel) ezek szerint nem is volt olyan hülyeség.