2019. június negyedikén egy olyan kötet került a hazai könyvesboltokba, amire nem csak azért hívom fel a figyelmeteket, mert az egyik fejezetét én írtam, hanem azért is, mert tényleg hiánypótló. Tudom, most az lesz az érzésetek, hogy hazabeszélek (ez részben így is van persze), de ettől függetlenül vallom: ilyen még nem jelent meg, legalábbis én nem tudok róla.
Öt olyan férfiember (mondjuk úgy: obsitos) visszaemlékezéseit tartalmazza, akik öt különböző állam fegyveres erejében szolgálták le sorkatonai idejüket. A Magyar Néphadseregen kívül a szovjet, a csehszlovák, a jugoszláv és a román pártállam fegyveresei voltak egy-két évig. És valamennyien magyarok. Megírták (természetesen más-más stílusban, hozzáállással és utólagos szájízzel), hogy milyen volt magyarként ezekben az egyenruhákban (mondjuk úgy: idegen zászló alatt) szolgálni.
Kóstolóként most az általam írt fejezetből mutatok be pár részletet. Ha tetszett, 2019. június 21-én, pénteken 18.00 órától várlak a budapesti Grund kocsma (VIII. kerület, Nagytemplom utca 30.) „Teréz” különtermében, ahol kötetlenül erről (is) beszélgethetünk egy sör, kóla vagy fröccs mellett.
És akkor lássuk a nyálcsorgató részleteket.
[…]
A székely megyékből (Hargita és Kovászna) rendszeresen a Kárpátokon túlra, Moldovába vagy Havasalföldre vitték az újoncokat, s arra is odafigyeltek, hogy jól szétszórják őket. Ritka volt az a század, amelyben ha volt is két-három székely, ezek ne lettek volna szétosztva különböző szakaszokba. És ugyancsak elterjedt jelenség volt, hogy általában az alacsonyabb presztízsű fegyvernemekhez és szakcsapatokhoz osztották be őket, ahol a katona harcértéke nem igazán növekedett a fegyveres szolgálat ideje alatt. Érthető módon nem az volt a törekvés, hogy jól kiképzett székely tartalékosok szereljenek le, mert hát a fene se tudja, hogy ilyen típusú képességeiket mire használják majd a katonaság után. Ezért például az építőezredekben sok volt a nemzetiségi katona, főleg a székelyföldi.
Ha nagyon objektív akarnék lenni, azt sem hallgathatnám el, hogy ennek részben észszerű magyarázata is lehet. Nem volt ugyanis ritkaság az a székely fiatal, aki úgy érte el a katonaköteles kort, hogy gyakorlatilag nem értette (és pláne nem beszélte) az államnyelvet. Noha egy profi rendszerben ez sem lehet akadálya a katonai kiképzésnek (lásd a francia idegenlégiót, ahol a felszerelésnek nem feltétele a francia nyelvtudás, majd megtanulja menet közben), azt azért be kell látnunk, hogy sokkal egyszerűbb és logikusabb egy ilyen katona kezébe az első adandó alkalommal ásót vagy lapátot nyomni, mint megpróbálni elmagyarázni neki egy PRV-13-as magasságmérő lokátor működését egy olyan nyelven, amin egy pohár vizet sem tud kérni.
[…]
A hivatásos katonai pálya presztízse elég magas volt, s a tisztek és altisztek zöme szemmel láthatóan nemhogy szégyellte volna uniformisát, hanem egyenesen mintha hivalkodott volna vele. Amikor 1987-ben Magyarországra érkeztem, feltűnt, hogy a nyilvános helyeken, közterületen milyen kevés egyenruhás tisztet látok. Amikor ezt új barátaimnak szóvá tettem, roppant egyszerű magyarázattal szolgáltak: amikor lejárt a szolgálatuk, a Magyar Néphadsereg hivatásosai a legrövidebb időn belül átöltöznek civilbe. Ezzel szemben Romániában (megismétlem: a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek) a tisztek mintha szabadidejükben sem szívesen váltak volna meg uniformisuktól. Az egyenruha egyrészt kiemelt státuszt és védelmet biztosított a viselőjének (hivatásos katonát például soha nem igazoltatott sem a milícia, sem a Securitate), másrészt pedig ezek az emberek mintha tényleg büszkék lettek volna katonai mivoltukra. Nem mondom, hogy soha nem láttam kopott tányérsapkát, pucolatlan félcipőt vagy vasalatlan zubbonyt és nadrágot hivatásos katonán, de ezek inkább ritka kivételek voltak. És bizony egyenruhában mentek szülői értekezletre, egyenruhában konyakoztak a középkategóriás kocsmákban és egyenruhában mentek még moziba is a családdal. Olyanról is hallottam, aki még a tengerparti szabadságára is elvitte az egyenruháját; napközben fürdött és napozott, mint egy normális ember, este meg uniformisban ment ki korzózni a mangaliai sétányra.
[…]
Ejtőernyővel nem csak lövészeket lehet a földre jutattni, hanem szállító harcjárműveket, tüzérségi haditechnikát, sőt harckocsikat is, az ezeket kiszolgáló személyzettel együtt, tehát egy tüzér vagy harckocsizó is lehet alkalmi ejtőenyős, ha ezt dobja a gép. Mi – úgymond főállású ejtőernyősökként – az 56. Ejtőernyős Ezrednél megkaptuk a gyalogsági alapkiképzést, ugyanakkor erre még rápakoltak egy kis kóstolót a már szóba került mélységi felderítői szakmából is. A harcászati kiképzéseken és a módszertani oktatásokon a kiscsoportos (3-5 fős) taktikai feladatok végrehajtásán volt inkább a hangsúly, vagyis nem a hagyományosan 8-12 fős lövészraj volt az alap. Persze tisztában voltunk azzal, hogy nem vagyunk mi kommandósok (ahhoz azért sokkal több és intenzívebb kiképzés kellett volna), de hogy minden szempontból komolyabb katonaságot csináltunk, mint a népi demokráciákban élő generációnk tagjainak 95 százaléka, abban látatlanban is biztos vagyok. Így visszagondolva úgy négy, maximum öt hónap elég lett volna a kilenc helyett, a többi merő porhintés és felesleges bukfencparti volt. Persze ez szubjektív vélemény, lehet velem vitatkozni.
[…]
Nem akarok cinikusnak tűnni, de Caracal idegenforgalmi látnivalóival az ember egy óra alatt megvolt, s ebben már az is benne van, hogy húsz percet álldogált a híres, 19. századi olténiai betyár, Iancu Jianu itteni sírjánál, akinek Romániában kábé akkora kultusza van, mint mifelénk Rózsa Sándornak. Mivel egy kimenő 4-8 órás volt, mit tudott csinálni a katona egy ilyen városban? Igen, eltalálták: elment az operába és megnézett egy Verdi- vagy Wagner-darabot.
Csak vicceltem. Szóval ilyenkor az ember beült egy kocsmába a bajtársaival (a kimenő társas műfaj), ahol egyrészt iszogatott, másrészt ismerkedett a hasonszőrű, de más laktanyákból érkező vendégekkel. Sörözés vagy pálinkázás közben nagyszerűen lehetett tapasztalatokat megosztani, illetve tőlük érdekességeket és sztorikat begyűjteni, amiket aztán az ember – egy kis költői szabadsággal feltupírozva és átalakítva – úgy adhatott tovább, mintha azok vele történtek volna meg. Ősrégi katonaszokás ez, szoros rokona a folklórnak és az egykoron szájról szájra terjedő balladáknak. Ha a kimenős katonának szerencséje volt, a város egyetlen mozijában megnézhetett egy hazafias-történelmi filmet, ami vagy a rómaiakat szanaszét alázó dákokról, vagy a törököket/osztrák-magyarokat/németeket számtalanszor legyőző románokról, vagy a román kommunisták önfeláldozó, hősies cselekedeteiről szóltak, amelyekkel megdöntötték a kizsákmányoló kapitalista-földesúri rendszert. És a mozi után visszaült a kocsmába, megtárgyalni a kulturális élményt a többi hasonszőrűvel.
[…]
Így visszagondolva azt kell mondanom, hogy igaz az a mondás, amely szerint katonaság az életre nevel. A szocialista Románia hadseregében a katonai tudnivalókon kívül megtanultunk lopni, elsősorban a nagy közösből, de ha úgy adódott, akár egymástól is. Megtanultuk, hogy az államot átverni nem szégyen, hanem dicsőség. Megtanultuk (a legtöbbször a saját kárunkon), hogy mindent el lehet intézni „okosban”, s hogy mennyire helytálló a darwini alaptétel, amely szerint az marad életben és az érvényesül, aki alkalmazkodik és elfogadja az általános játékszabályokat. Úgy vélem, mindezért a legkevésbé a kiskatonák voltak felelősek.
xxx XXX xxx
És akkor ez itt a reklám helye: a könyv megvásárolható a Cser kiadónál, illetve országszerte a nagyobb könyvesboltokban.
Várlak június 21-én, szerintem tök jó buli lesz.
PS: Akartam illusztrációkat is betenni, de valami miatt a gépház nem engedi.. Bocs, akkor most képek nélkül fogjátok olvasni.
tiboru
