
Törzsolvasóinknak nem kell bemutatnom Vérnűsző Barom kollégát, aki barokkos körmondataival és kritikai észrevételeivel legalább annyi rajongót szerzett már magának, mint ellendrukkert. Hasonlóan eddigi sztorijaihoz, mai története egy újabb elmekórtani eset bemutatása a hajdani Magyar Néphadsereg egyik kiemelkedő generálisának aktív közreműködésével.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….



Biztosan már bennetek is felmerült a kínzó kérdés: vajon hogyan tudott csajozni egy sorállományú határőr a nyolcvanas évek Magyarországának nyugati szélén? Nos, james megadja a választ, s egyúttal a segítségünket is kéri egy roppant jelentős, érzelmi töltetű kérdésben. Kiemelten számítunk az USA-ban élő olvasóink közreműködésére!
Amint azt látni-olvasni fogjátok, The Elf már-már felháborítóan együttérzőnek bizonyul az egykori sorozóbizottságok tagjaival szemben, ugyanakkor – amennyiben még létezne kötelező katonai szolgálat – rövid írásának átböngészését részemről kötelezővé tenném a sorozás előtt álló ifjoncok számára: rengeteg hiábavaló erőlködéstől kímélné meg őket az alábbi tudományos mű.
Kevés felemelőbb dolog van annál az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetében, mint amikor a szövetséges hadseregek katonái együtt képzik magukat a közös (és gonosz) ellenség elleni fellépés, a béke megvédése, a nemzetközi terrorizmussal szembeni határozott intézkedések foganatosítása, a demokrácia védelme… bla-bla-bla… érdekében.
A közelharc, a test test elleni küzdelem gyakorlása szerves részét képezi a korszerű katonai kiképzésnek. És amint azt látni fogjuk Dogoo sztorijából, egy hererúgás akkor is roppant kellemetlen tud lenni, ha a szenvedő alanynak történetesen nincs is ilyen testrésze.
A jól megérdemelt nyári pihenőt követően Vérnűsző Barom újult erővel folytatja a Magyar Néphadsereg viselt dolgait megéneklő történetsorozatát, melynek mai, legújabb fejezetében egy technikai újítás előéletét boncolgatja. A sztori ismét tele van tanulságokkal, melyek közül kiemelendő a következő: soha ne bízd katonára kocsid alvázvédelmét!
Egy elhantolás sohasem tartozhat a kellemes élmények közé, még akkor sem, ha katonai tiszteletadással történik; és itt nem csak a néhaira gondolok, akinek – most őszintén – már nagyjából minden mindegy.
Vannak témák, amelyeknél nem szabad okoskodni, hanem a nagy elődökhöz kell fordulnunk, hogy biztosak legyünk abban: nem hibázunk.

A nemzetközi fegyverbarátság (mint olyan) nem ismeretlen fogalom a Kárpát-medence tájain. Még a hézagos történelmi ismerettel rendelkezők is tudják, hogy a magyar katonának voltak már osztrák, német és szovjet harcostársai is, még ha nem is teljesen önszántunkból.
Stüszi Vadász mai posztja a milstory azon belső sorozatához tartozik, amely a blog családi oral history vonulatát erősíti. Többször említettük már ezeken az oldalakon, hogy (a saját katonasztorikon túlmutatóan) bátorítjuk apáink, nagyapáink és dédapáink háborús történeteinek megörökítését. Ez a legkevesebb ugyanis, amit megtehetünk azért, hogy katona- és civil szellemük továbbéljen. És ha már nincsenek közöttünk: nyugodjanak békében…
Ezeken az oldalakon már többször olvashattunk arról, hogy a seregben kevés pihentetőbb beosztást lehet elképzelni egy isten háta mögötti harcállásponton teljesített szolgálatnál. P. Tarator kolléga hasonló helyen töltött el egy kis időt úgy hat évvel ezelőtt, s mai posztjában egy olyan rendkívüli eseményről számol be, ami végül meg sem történt, viszont a dolgok tényleg olajozottan mentek.
Vegyük csak sorra, milyen állatokkal találkozhat(ott) katonai szolgálata alatt egy átlagos, anyaországi honvéd: kutya, macska, patkány, különféle madarak, sündisznó, esetleg lapostetű… Egyik sem valami nagy kihívás, ugye?
Ha Stüszi Vadász, akkor komoly összeget lehet feltenni arra, hogy itt ismét egy repteres sztori leselkedik ránk orvul, a kattintás után. 
