Kevés felemelőbb dolog van annál az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetében, mint amikor a szövetséges hadseregek katonái együtt képzik magukat a közös (és gonosz) ellenség elleni fellépés, a béke megvédése, a nemzetközi terrorizmussal szembeni határozott intézkedések foganatosítása, a demokrácia védelme… bla-bla-bla… érdekében.
Ennél csak az a szívetmelengetőbb, ha a Szövetség katonái együtt ugranak ejtőernyővel, majd együtt rúgnak be, mint az állat, ahogyan az Proletair mai írásából is fényesen kiderül.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A közelharc, a test test elleni küzdelem gyakorlása szerves részét képezi a korszerű katonai kiképzésnek. És amint azt látni fogjuk Dogoo sztorijából, egy hererúgás akkor is roppant kellemetlen tud lenni, ha a szenvedő alanynak történetesen nincs is ilyen testrésze.
A jól megérdemelt nyári pihenőt követően Vérnűsző Barom újult erővel folytatja a Magyar Néphadsereg viselt dolgait megéneklő történetsorozatát, melynek mai, legújabb fejezetében egy technikai újítás előéletét boncolgatja. A sztori ismét tele van tanulságokkal, melyek közül kiemelendő a következő: soha ne bízd katonára kocsid alvázvédelmét!
Egy elhantolás sohasem tartozhat a kellemes élmények közé, még akkor sem, ha katonai tiszteletadással történik; és itt nem csak a néhaira gondolok, akinek – most őszintén – már nagyjából minden mindegy.
Vannak témák, amelyeknél nem szabad okoskodni, hanem a nagy elődökhöz kell fordulnunk, hogy biztosak legyünk abban: nem hibázunk.
A nemzetközi fegyverbarátság (mint olyan) nem ismeretlen fogalom a Kárpát-medence tájain. Még a hézagos történelmi ismerettel rendelkezők is tudják, hogy a magyar katonának voltak már osztrák, német és szovjet harcostársai is, még ha nem is teljesen önszántunkból.
Stüszi Vadász mai posztja a milstory azon belső sorozatához tartozik, amely a blog családi oral history vonulatát erősíti. Többször említettük már ezeken az oldalakon, hogy (a saját katonasztorikon túlmutatóan) bátorítjuk apáink, nagyapáink és dédapáink háborús történeteinek megörökítését. Ez a legkevesebb ugyanis, amit megtehetünk azért, hogy katona- és civil szellemük továbbéljen. És ha már nincsenek közöttünk: nyugodjanak békében… 
Ezeken az oldalakon már többször olvashattunk arról, hogy a seregben kevés pihentetőbb beosztást lehet elképzelni egy isten háta mögötti harcállásponton teljesített szolgálatnál. P. Tarator kolléga hasonló helyen töltött el egy kis időt úgy hat évvel ezelőtt, s mai posztjában egy olyan rendkívüli eseményről számol be, ami végül meg sem történt, viszont a dolgok tényleg olajozottan mentek.
Vegyük csak sorra, milyen állatokkal találkozhat(ott) katonai szolgálata alatt egy átlagos, anyaországi honvéd: kutya, macska, patkány, különféle madarak, sündisznó, esetleg lapostetű… Egyik sem valami nagy kihívás, ugye?
Szerintetek melyik az a tevékenység, amit az egyszeri katona bevonulás után 48 órával már készségszinten elsajátított? Merthogy az esszenciája benne van a mindenkori alakulótér betonjában, a laktanyai falakban, a lőtér levegőjében és tán még az ezredzászló anyagában is, Oslótól Buenos Airesig.
Ha Stüszi Vadász, akkor komoly összeget lehet feltenni arra, hogy itt ismét egy repteres sztori leselkedik ránk orvul, a kattintás után. 
Az összes közhelyszótárban benne van, hogy a május a szerelem, az érzékiség, továbbá a német fasizmus feletti győzelem hónapja. Dogoo mai posztja – eléggé el nem ítélhető módon – nem a 65 évvel ezelőtti májusi eseményekkel foglalkozik. A többit itt alant olvashatjátok.
