„Annyi év távlatából is tisztán emlékszem bevonulásom napjára. Az ember éppúgy nem felejti el, mint az első csókot.” – írja Kelempájsz, és bizony egyet kell értenünk vele.
A két fontos esemény közötti nagy különbség mindössze annyi, hogy a bevonulás után az ember valahogy nem áhítozik a másodikra.
Ha egyszer majd világbajnokságot rendeznek a „visszaszámlálás” nevű sportágban, az összes pontszerző helyet egykori sorkatonák fogják megszerezni. A matekból leghülyébbek is reflexszerűen vágták, hogy napban, esetleg órában számolva mennyi van még hátra a katonai szolgálatból. Az alábbi posztot elolvasva kockázat nélkül ki merem jelenteni, hogy Optika készségszinten akár percekben is meg tudta adni a helyes választ a bűvös kérdésre: Mennyi az idő?!
Valamilyen (pszichológiailag azóta sem teljesen tisztázott) okból kifolyólag mindig is léteztek olyan hivatásos tisztek (és főtisztek), akiknek a legnagyobb (vélelmezhetően szexuális alapú) kielégülést az okozta, ha kimaradós vagy eltávos sorállományú katonát cseszegethettek, s ezt lehetőleg minél nagyobb nyilvánosság előtt. Krux egy hasonló sztorit elevenít fel a kedvünkért.
Az alapelvárás a sorállománnyal szemben (legalábbis a beöltözést követő első 48 órában) egykoron az volt, hogy valahogy úgy tekintsen a tisztjeire, mint valami különleges kasztra, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bebocsátást. Szögyi (nem először…) első kézből származó információkkal bizonyítja, hogy a tisztjelöltek ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Maximum többet ittak és hangosabban.
Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy Proletair (azzal a kamu dumával, hogy ejtőernyős cserekatona) végigutazta a fél világot, azt azonban (meglepetten) most halljuk először, hogy nem szereti a parmezános tésztát.
További olaszországi szakmai részletek az alábbiakban.
Többször említettük már e blog oldalain a katonák találékonyságát és kreativitását, ami főleg olyankor szökkent igazán szárba, amikor a hadfiak italt és/vagy nőt akartak szerezni. Pista mai története a haditechnika építő jellegű felhasználásának iskolapéldája.
A milstoryblog kétszázadik katonasztoriját egy vendég szolgáltatja, akit nevezzünk mondjuk Krisztiánnak. Annyit kell tudni róla, hogy nem olvassa a blogot (nem is tud magyarul), de a múltkoriban (mintegy tíz év kihagyás után) találkoztam vele és a sörözés mellett katonasztorikról is eszmét cseréltünk. Akkor mesélte ezt el nekem. Krisztián máskülönben ugyanabban a „baráti” hadseregben, és ugyanabban az ezredben nyomta le a sorkatonai időszakát, ahol én is voltam (még a századparancsnoka is ugyanaz volt), csak egy évvel előttem; a történet másik szereplőjét, M. hadnagyot én már főhadnagyként ismertem meg és ugyanolyan féreg volt az én időmben is.
A virtuális magyar katonai panteon huszadik századi nagytermében, a bejárattal szemközt, közvetlenül a színes, turulos vitrálüveg alatt ott magasodik Furkó Kálmán szobra. Masszív oszlopok veszik körül, amelyeken valós (és kitalált) sztorik leírása olvasható.
Vérnűsző Barom mai posztja egy újabb történettel gazdagítja a hajdani szolnoki főtiszt köré szőtt legendáriumot.
A katonák nagy mesélők; tudjuk ez Münchausen báró és a mi Háry Jánosunk óta. Nem tudom, mi okozza a mesélési kényszert (talán összefüggésben van az egyenruha által okozott egyéb tünetekkel), de tény: a katonák általában nagy dumások, és ha ráadásul még egy kis alkohol is van a környéken, nehéz megálljt parancsolni a szárnyaló fantáziának, ahogy ezzel Dogoo is szembesült annó, egy kiskocsmában.
Naná, mit gondoltatok: majd a Szabó Ervin Könyvtárban…
Ma Decker kolléga mutatkozik be, mindjárt három (apró, de hangulatos) sztorival, a szentendrei tisztképző hétköznapjairól. Lesz itt ájronmen, nem túl katonás százados és vexillológiai tévedés egyaránt.
Szögyi mai történetében a jó öreg fegyver-, illetve haderőnemi rivalizálás egyik gyöngyszemét olvashatjuk. Naná, hogy a repülősök és a nem-repülősök közötti vetélkedő újabb fejezetéről van szó, és naná, hogy jócskán megöntözve alkohollal.
Itt a tanévkezdés, percek múlva becsengetnek. Mi mással is tudnánk méltóbban megemlékezni erről a neves (bennünket, nemtanárokat általában már maximum csak hozzátartozóink okán érintő) eseményről, mint egy olyan poszttal, amelyben szervesen ötvöződik a pedagógusi mentalitás és az exkatona viselkedésmódja. Krux bebizonyítja, hogy az évek (évtizedek) telhetnek, de megfelelő környezetben és társaságban mindannyian visszaváltozunk ökörködő katonává.
És ez így van rendjén – szerintem.
Alhadnagy úr-elvtárs kolléga története annak fontosságára világít rá, hogy a helyes intonáció még egy viszonylag rövid kérdésnél is milyen sokat számít. Mai sztorinkban szerencsére kivégzőosztag nem lép fel, pedig annó (biztos vagyok benne) igény az lett volna rá.
Gk-vezetői beosztás – egyike volt a seregben megcsíphető buliknak. Mert az ember állampénzen megszerzi a jogsit (ha nem volt addig), a gépkocsivezető meg ugye csak ül a kocsiban, vakarja a seggét, rágcsálja az elmaradhatatlan fogpiszkálót, seftel az üzemanyaggal és olvasgatja a Népsportot, miközben az átlagkatona bele kilóg a hon védelme közben.
Ugye ismerős sztereotípiák? Vérnűsző Barom újabb ecsetvonásokkal árnyalja a katonai sofőrökről alkotott képet.
Pista egy roppant tanulságos történettel rukkol elő, ami igaz ugyan, hogy lassan harminc éves, de a benne foglaltak megszívlelése túlmutat konkrét haditechnikán, országhatárokon és tán még szövetségi rendszereken is. Ha össze akarnánk foglalni négy szóban, mindössze azt kellene leírnunk, hogy: Aki pofázik, az szív!
Proletair a katonai nemzetköziségről szóló újabb történetével lep meg bennünket. A partnerország ezúttal a söreiről és a (részben magyar származású) pedofil sorozatgyilkosairól méltán híres Belgium.
Az ultizásos, békatelepítéses és meggymárkázós léhaságok után jöjjön egy újabb családi történet, Combat Gear Admin kolléga tolmácsolásában. Szerzőnk nagyapja történetét tárja elénk, akit ezennel – legalábbis ezen poszt elolvasásának idejére – mindannyiunk nagyapjává vagy dédnagyapjává fogadunk. Természetesen hosszú életet, egészséget kívánunk neki, és köszönjük a történetet!
Bloggazdaként megtisztelő kötelességnek érzem, hogy időnként saját katonasztorival is előálljak, hiszen máskülönben olyan lennék, mint az a szakács, aki nem szeret enni, avagy mint az olyan jógi, amelyik nem tud felmászni a semmiből lelógó kötélen: hiteltelen.
Egy kommentben már tettem célzást az esetre, de most egy kicsit bővebben kifejtem.
Van az úgy még katonáknál is, sőt, még Budapesttől harminc kilométerre és háromszáz évre is, hogy az ember megkíván valami kis szeszes alkoholt. Néha egy-egy kiadósabb vasárnapi ebédhez, melegebb napokon szolgálat után, néha meg csak úgy, mert jólesne – írja Vérnűsző Barom, és milyen igaza van… A részletekért meg kattintsatok a lenti tovább linkre.
Ugye mindenkinek voltak olyan idióta katonatársai, akikkel szemben – akárhányszor is próbáltuk – a jó szó, a normális hozzáállás nem segített. Mivel minden katonában egy Makarenkó (is) lapul, ilyenkor bizony elő kell venni a komolyabb pedagógiai eszközöket és módszereket. Egy hasonló helyzetben Anus Pannonius is a tettek mezejére lépett.
