Szerintetek melyik az a tevékenység, amit az egyszeri katona bevonulás után 48 órával már készségszinten elsajátított? Merthogy az esszenciája benne van a mindenkori alakulótér betonjában, a laktanyai falakban, a lőtér levegőjében és tán még az ezredzászló anyagában is, Oslótól Buenos Airesig.
Bizonyám: a kummantás. Proletair tudományos meghatározással kezdi, majd (mintaszerű pedagógusként) példákat is említ. Reméljük, tucatjával olvashatunk továbbiakat a kommentekben. És tőletek várom annak a kínzó kérdésnek az eldöntését, ami katonakorom óta foglalkoztat: tudomány-e a kummantás, avagy művészet?
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha Stüszi Vadász, akkor komoly összeget lehet feltenni arra, hogy itt ismét egy repteres sztori leselkedik ránk orvul, a kattintás után. 
Az összes közhelyszótárban benne van, hogy a május a szerelem, az érzékiség, továbbá a német fasizmus feletti győzelem hónapja. Dogoo mai posztja – eléggé el nem ítélhető módon – nem a 65 évvel ezelőtti májusi eseményekkel foglalkozik. A többit itt alant olvashatjátok.
Nem tudom, felmerült-e már bennetek a kínzó kérdés: hogyan lehet egy felderítőt megkülönböztetni a többi katonától? Természetesen az egyenruha nem játszik…
Biztosan ti is emlékeztek, milyen jókat nevettünk annak idején, amikor anyánk felolvasta nekünk A répa című (asszem orosz) népmesét a nagyapóval, nagyanyóval, kutyával, macskával, satöbbivel, akik egymásba kapaszkodva végül nagy nehezen kihúzzák azt a rohadt zöldséget a földből.
A katonaviselt emberek nagyon jól tudják, hogy minden alakulatnak, sőt, alegységnek megvan a maga örök balfékje (néha több is), aki akarva-akaratlanul kihívja maga ellen a sorsot, illetve automatikusan vonzza a bajtársak csipkelődő energiáit. 
Napjaink fiataljai el sem tudják képzelni a digitális kor előtti zaklatott állapotokat, amikor a laktanyába zárt katona és a külvilág közötti egyedüli kapcsolattartási lehetőség az írószerrel (általában) papírra vetett levél volt (a telefonközpontos megvesztegetését most ne vegyük figyelembe).
Biztosan mindenki emlékszik gyermekkorából a Hófehérke és a hét törpe meséjére, s ezen belül arra a momentumra, amikor valamelyik alacsony növésű szereplő döbbenten felkiált: Ki feküdt az ágyacskámban?!
Egy nemzetközi repülőtér mindig izgalmas helyszíne a váratlan és érdekes eseményeknek, még akkor is, ha egy olyan, harmadlagos frissességű légikikötőről van szó, mint a nyolcvanas évek Ferihegye. Hát még ha a világtörténelem olyan, kiemelten fordulatos időszakáról beszélünk, mint a három évtizeddel ezelőtt kitört irak-iráni háború. Stüszi vadász kolléga akkoriban Ferihegyen kavart, s ma ő mesél nekünk.
Mindig tudtuk (és többször is említettük), hogy a jó katona egyúttal jó pszichológus is, a hadsereg pedig ideális táptalaja az emberi tulajdonságok finom érzékkel történő pallérozásának. Sztupi mai sztoriját (nevelő célzattal) akár a nagy Makarenkó is írhatta volna, pedig még pofon sincs benne; legalábbis erről a szerző szemérmesen hallgat…
