Aki másnak vermet ás… az elfárad, vagy poros lesz – értelmezi újra mai posztjában BigJoe a klasszikus közmondást. Akit megkísértett már egy combos, ingerlően kereded, izgatóan piros színű poroltó, az tudja, hogy egy unatkozó ember nehezen tud ellenállni egy ilyen kísértésnek. Nem is beszélve egy még jobban (ráadásul társaságban) unatkozó katonáról…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az eltávozásokról általában mindenkinek jó, szép és kedves emlékei vannak. Találkozunk a családdal, levetjük az egyenruhát, iszunk egy-egy sört a cimborákkal anélkül, hogy figyelő tekintetünk szüntelenül a környezetet pásztázná a VÁP felbukkanásától tartva, s nem azon agyalunk, hogy mit teszünk, ha valamelyik vadászkopó-szaglású őrmester megérzi rajtunk a feleseket… BigJoe mindezekkel szemben egy olyan kivételes eltávról mesél ma, amely nem a kellemes emlékeket ébreszti fel benne.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Minden fegyveres testületnek megvan a maga elitje: mindannyian hallottunk az amerikai Haditengerészet SEAL-jeiről, az ugyancsak jenki szárazföldiek Delta Force-áról, az izraeli sayeretekről, a brit ejtőernyősökről, és még folytathatnám… Az egykoron létezett (majd a Rendőrségbe felháborító módon beolvasztott) magyar Határőrség elit alakulatának a határvadászokat tartották, akikről BigJoe barátunk emlékezik meg a mai posztjában.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A leszerelés előtti napokat minden laktanyában belengi valami megmagyarázhatatlan (azaz inkább nagyon is megmagyarázható) atmoszféra. Az ember lelkileg (khm, és nem csak lelkileg…) már rákészül a kinti életre, fél lábbal már a kerítésen kívülinek érzi magát, ugyanakkor feje fölött még ott lebeg a hadbíróság és a futi nyomasztó szelleme. BigJoe erről az időszakról osztja meg velünk egyik emlékét, melyhez hasonlót (valljuk csak be) mindannyian feleleveníthetünk magunkban, s erre mindenkit bátorítunk is a kommentek között…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A laktanyák sehol a világon nem arról híresek, hogy a jeles ünnepek alkalmával válogatottnál válogatottabb szórakozási lehetőséget biztosítanának a kényszerből odabent tartózkodóknak. És hát mit csinál a katona, ha unatkozik, ráadásul sokan is vannak? Hát persze: amit BigJoe és társai is csináltak: kultúráltan elfoglalja magát…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt mindenki tudja, hogy az ember legjobb barátja a kutya. BigJoe barátunk nem hivatásos állatpszichológus ugyan, de az az érzésem, hogy volt idő, amikor ezzel a sommás megállapítással vitába szállt volna, ha teheti…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Itt minálunk a Milstoryn is volt már több olyan poszt, amely az éjszakai őrséggel foglalkozik; azzal a furcsa érzéssel, amikor az ember ott áll a töltött fegyverrel a nagy semmi közepén (legalábbis úgy érzi…), s az addig megszokott környezet egészen új arcát mutatja az olykor bizony megszeppent hősiesen feladatát teljesítő katonának. BigJoe most egy hasonló élményről számol be.
Az első, laktanyából hazaküldött levelezőlap ürügyén BigJoe megemlékezik az első benti napokról, majd az ugyancsak első, könyves eltávról.
Kommentezés közben egy határőrtárs juttatott eszembe egy – számomra legalábbis – rendkívüli esetet. Azért rendkívüli, mert nem szívatás, nem bukás és semmilyen kellemetlen emlék nem tartozik az esethez – vezeti fel BigJoe a mai történetét.
Ahogyan azt már többször is megállapítottuk, az őrszolgálat kimeríthetetlen forrása a visszaemlékezéseknek. Hát még ha egy profi (hogy úgy mondjam: főállású) őralakulat hétköznapjaiból csemegézünk, ahogyan azt ma BigJoe teszi. A kolléga nem adja alább: az erős nyitás híve…
Az őrszolgálat és az alakizás mellett a harmadik örök belső laktanyai téma a takarítás. Annó BigJoe ebbe is belekóstolt, s mai posztjában az ezirányú tapasztalatait osztja meg velünk.
BigJoe folytatja határőr-elbeszélésfolyamát. A mai részben olvashattok titokzatos ojjektumokról, egy még rejtélyesebb csatornafedélről, az őrszolgálat apró nüanszairól, továbbá arról, hogy hogyan kell egy lélektaktikai/pedagógiai rajtaütéssel fokozni az átlag (vagyis alvó) határőr éberségét.
BigJoe folytatja határőr-visszaemlékezéseit. Ma a mindenkori hadseregek egyik elmaradhatatlan (és sajnos gyakran megkerülhetetlen) figurájáról, a féregszerű jellemmel megáldott megvert tisztesről ejt néhány szót.
BigJoe tudományos alapon tárgyalja a szívatás típusait. Szerzőnk szerint ezek a következők:
– Végeztessünk olyan munkákat a kopaszokkal, amit mi nagyon nem szeretnénk megcsinálni. Az sem baj, ha közben gyorsabban telik az idő.
– Ritkán előfordul „nevelő” célzatú szívatás, amellyel a „vétkes” delikvenst kívánja a hatalommal felruházott megjavítani, avagy megbüntetni.
– Öngól; ezt nem tudom jobban elmagyarázni.
És lássuk, hogyan alkalmazta mindezt ő maga, a budi-hadművelet során.
Mai posztjával BigJoe is belép azon szerzőink szépen gyarapodó sorába, akik őseikre, azok katonakorára emlékeznek a Milstoryblog oldalain. BigJoe mai posztja azért is különleges, mert egy füst alatt két generációról is említést tesz, hogy a minden korban felbukkanó oroszokról ne is beszéljünk.
BigJoe elmeséli, milyen volt az első napja a hírhedt Harmadik Őrszázadban, s még arra is sort kerít, hogy kedves (már-már népies) katonai játékok szabályainak leírásával hozzájárul a magyar folklórkutatás felvirágoztatásához.
BigJoe folytatja visszaemlékezéseit az ezerszer áldott (és olykor átkozott), majd pár éve tokostól-vonóstól megszüntetett Határőrség sorállományában töltött időszakáról.
Vannak, akik beismerik, és vannak, akik nem, de az első éles gránátdobás valahogy vízválasztó minden katona életében; onnan kezdve semmi sem olyan, mint azelőtt.
BigJoe mai posztjában egy olyan bajtársáról mesél, aki biztosan nem felejtette el azt az emlékezetes napot.
BigJoe barátunk egyre csak olvasgatta és olvasgatta és olvasgatta a Milstoryblogot, mígnem egyszer csak úgy érezte, felhorgad benne a közlési kényszer: ő sem tartja magában a katonaideje alatt megélt történeteket. Ma a székfoglalóját olvashatjátok.
