
A rigóképző számos katonatörténet bölcsője volt annó; hlkcica olvasónk most az egyik saját termésűt tárja a milstoryblog műértő közönsége elé, amelyben az alkohol iránti elkötelezettség kemény harcot vív a tudásszomjjal.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….



Nincs is szebb egy korrektül megkomponált zárógyakorlatnál, amikor a felderítő katona koncentráltan ad számot az elmúlt hónapokban elsajátított ismereteiről. Proletair sem maradhatott ki a tutiságból, és gondolom senkit nem lep meg, hogy a katonák a polgári lakossággal történő fraternizálást sem hagyták ki a gyakorlandók közül.




Kézigránátot dobni nagyon macsós dolog. Az ember szeme előtt végigperegnek a háborús filmek vonatkozó kliséi: a marcona katona kezéből kiröppen a halálos szerkezet, robbanás, majd az ellen (önnön vérében fetrengve) kegyelemért könyörög, s közben a háttérben szól a diadalmas induló…
A szellemi-műveltségi vetélkedők minden laktanyában nagyjából olyan szerepet töltöttek be, mint a nyílt szavazások a pártállamok országgyűlésében: adunk a látszatnak, és ha nem az első sorban ülsz, akkor tán még szunyókálni is lehet két forduló között.
A mai – proletair által jegyzett – posztnak azt a címet is adhattuk volna, hogy A kettős csoda napja. Hogy miért – nos, ezt megtudjátok a továbbiakban, miként azt is, hogy okos felderítő még az ürítés helyét is úgy választja ki, hogy az a teljesítendő feladat szempontjából a maximális eredményt hozza.

A laktanyai konyhákon igazából sohasem hajtottak Michelin-csillagokra az egyenruhás séfek, s a csúcsgasztronómia sem tartozott az elérendő célok közé. Azt meg eddig is úgy tudtuk, hogy a tea kiváló frissítő ital, főleg ha friss alapanyagból készül. Igaz? Vagy mégsem? Döntsük el közösen, miután elolvastuk Musaic mai rövid posztját.
Vérnűsző Barom mai írásában is hozza a (lassan minden olvasónk által) megszokott formáját: filozofikus, merengő, kesernyés, ironikus, talán szomorkás is ez a visszaemlékezés-fejezet, s mára meggyőződésünkké vált, hogy ha pályaválasztási tanácsadásra adná a fejét, Vérnűsző kolléga csak az esküdt ellenségeinek ajánlaná a haza fegyveres szolgálatát.
Biztosan sokan ismeritek azt a kínai közmondást, mely szerint egy tízezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik. Ezt emberi nyelvre úgy fordíthatnánk le, hogy nem kell csüggedni, kopasz; Rommel tábornagy katonáskodása is a bevonulással és az első nappal kezdődött!
Rejtőn szocializálódott olvasóinknak nem ismeretlen az az antikatona-típus, amelyik egy fogadáson odalép a tábornokhoz, barátságosan rámosolyog és azt mondja: Portás úr, hívjon már nekem egy taxit!
Obsitos barátunk a hajdani Magyar Néphadsereg egyik szakaszának harcérintkezéséről és csúfos megfutamodásáról ír mai posztunkban. A tanulság csak annyi, hogy a régi szocialista típusú megközelítés az egész nép háborújáról (ahol ugye a nemzet minden fia és lánya, sőt kutyája kapát-kaszát ragadva hősiesen küzd a betolakodó ellenséggel) ezek szerint nem is volt olyan hülyeség.
Ha nem vagyunk elég körültekintőek (meg akkor is, ha azok vagyunk) bármelyikünkkel előfordulhat, hogy autózás közben finomságot gázolunk: nyulat, őzet, sündisznót… Azt hiszem, jól emlékszem, hogy ilyenkor a vadat elméletileg le kell adni a területileg illetékes vadásztársaságnak, máskülönben lopásnak minősül. Mai posztunkban látni fogjuk, hogy Vérnűsző Barom körültekintőbben vezet, mint akármelyikünk.
Anus Pannonius ma egy méretes idegen tollal ékeskedik (ő is csak olvasta a történetet), de a sztori olyan jó, hogy ezúttal kivételt teszek, s másodközlés gyanánt betördelem. 