Úgy tűnik, daneel barátunk mostanra visszavonhatatlanul a rövid életképek specialistájává nőtte ki magát a Milstoryblogon. A múltkori három után következik újabb három.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Úgy tűnik, daneel barátunk mostanra visszavonhatatlanul a rövid életképek specialistájává nőtte ki magát a Milstoryblogon. A múltkori három után következik újabb három.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mindenkinek vannak olyan történetei, amelyek terjedelmi szempontból nem érnének meg talán egy külön posztot, viszont kár lenne őket elsikkadni hagyni. Ma a daneel kolléga által beküldött, úgynevezett rövidsztorik közül mutatunk be hármat, mindenféle különösebb rendszerezési elképzelés nélkül.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A mai poszttal sokadszor bizonyosodik be, hogy kultúránk valójában mennyit is köszönhet a felejthetetlen és utolérhetetlen Rejtő Jenőnek. Mert istenbizony nagyítóval kell olyan magyar laktanyán keresni, ahol ne szolgált volna egy olyan tiszthelyettes (bocsánat: altiszt), akit modora, habitusa és általános viselkedése miatt a sorállomány (sőt, gyakran a többi hivatásos is) ne becézett volna Potriennek. Janicsár ma a szombathelyi verzióról mesél.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mai írásunkban Estván barátunk egy másik férfiősének történetei közül szemelgetünk.
A szerző dédapja (Pista huszár) és nagy-nagybátyja (Pista határvadász) után ezúttal anyai nagyapja (az ő keresztneve kivételesen Lajos volt) sorkatonai szolgálatának három apró mozzanatát kötötte egy csokorba, az ezerszer áldott (és átkozott) ötvenes évekből.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha visszábblapozunk, láthatjuk, hogy Superman már felbukkant itt a Milstoryn, én pedig most Batmanről mesélnék kicsit. Ez a fedőnév Fehérváron a logisztikai zászlóalj egyik (akkor még) századosát takarta, akinek jelenléte színesítette az egyhangú laktanyai hétköznapokat. Hogy személyisége erősítette vagy megcáfolta a hivatásosokról kialakult sztereotípiákat, azt ki-ki döntse el maga – írja Estván a bevezetőjében. És akkor lássuk a medvét, akarom mondani Batmant.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Van néhány olyan történetem, amelyek (terjedelmileg vagy tartalmilag) önállóan – szerintem legalábbis – nem állnák meg a helyüket, de így egy csokorban talán… Mindegyik lenti eset nagyon mélyen megmaradt bennem; melyik ezért, melyik azért. Megpróbálok időrendben haladni a történések közt. Mindegyik történet kőszegi – írja Nedecz, majd elénktárja a szóbanforgó négyszálú csokrot.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kelempájsz kolléga mai posztjában erősen nosztalgikus (és bizony egy kicsit szentimentális) húrokat penget, de az vesse rá az első követ, aki nem tud olyan katonaemlékeket előkotorni a memóriájából, amelyek első körben nem az ideges borzongást, hanem a jólesően sajgó érzelmeket aktiválják…
Azt, hogy hogyan, már jeleztem egy párszor – fegyelmi okból úgy baxxtak ki a főiskoláról, hogy a lábam sem érte a földet. Amúgy meg soha egész életemben eszem ágában sem volt katonának lenni, én is – mint minden értelmes ember – őszinte szívvel a hátam közepére sem kívántam az ilyen hülyeségeket. Hogy akkor mit kerestem katonai főiskolán? Hát úgy, hogy felvételiztem rá. Kétszer. Mert először nem vettek fel – kezdi mai gyónás-sorozatát Szögyi, mi pedig szívdobogva lessük a folytatást.
Ahogyan azt már többször is megállapítottuk, az őrszolgálat kimeríthetetlen forrása a visszaemlékezéseknek. Hát még ha egy profi (hogy úgy mondjam: főállású) őralakulat hétköznapjaiból csemegézünk, ahogyan azt ma BigJoe teszi. A kolléga nem adja alább: az erős nyitás híve…
Estván
egy hangulatos posztban meséli el, milyen is volt az alapkiképzés az Úr kétezredik évében, a Balaton-felvidéken. Biztos vagyok abban, hogy a számos apró momentum dokumentarista felvonultatása sokunk memóriáját fogja megmozgatni, ami a kommentek számában is meg fog nyilvánulni.
Wendiii ismét a második világháborús családi visszaemlékezések számát gyarapítja mai posztjával. A főszereplő újfent egy nagyapa, akinek hidegvére – ahogyan azt látni fogjuk – mindent überelt…
BigJoe folytatja határőr-visszaemlékezéseit. Ma a mindenkori hadseregek egyik elmaradhatatlan (és sajnos gyakran megkerülhetetlen) figurájáról, a féregszerű jellemmel megáldott megvert tisztesről ejt néhány szót.
Viszonylag hosszú hallgatás után ismét jelentkezik a Milstoryblog szerzői doyenje (vagy nevezzük csak nyugodtan poszt-elöljárónak?), Proletair barátunk, aki eddig több, mint kéttucatnyi poszttal szórakoztatott bennünket.
Mai írásában – természetesen – újfent a szolnoki felderítők dolgos hétköznapjairól mesél.
Akik ették a sorkatonaság (olykor keserű) kenyerét, tudják, hogy a katona számára milyen fontos a levél: az elhagyott otthonnal, a családdal, a barátokkal és barátnőkkel ez jelenti az egyedüli kapcsolatot – mondja Kelempájsz, s mindjárt saját példákkal is előhozakodik.
Búcsúzóként minden katonaembörnek a legszebb emléke a leszerelés. Ismerhetjük az itt előfordult beírásokból a centi különböző rituáléit, tiszteletét és egyéb szertartásokat. Nohát nekem egy darab centim nem volt, mégis sikerült leszerelnem. Mit gondoltok: nálam ez esetleg normálisan ment? Na, akkor elárulom hogy nagyon nem – írja Szögyi abban a posztjában, amelyet búcsúnak szán, de ezt nem vesszük ám komolyan, mert tudjuk (legalábbis a bloggazda tudja), hogy legalább még egy szögyisztori itt lapul a vincseszterünkön.
Hosszas töprengés után Rengeteg barátunk az eddigi read-only üzemmódból átváltott szerzői fokozatba, s a hadseregnek a szociális piacgazdaságban betöltött szerepéről, illetve ennek rövidtávú légvédelmi hatásairól küldött egy apró történetet.
BigJoe folytatja visszaemlékezéseit az ezerszer áldott (és olykor átkozott), majd pár éve tokostól-vonóstól megszüntetett Határőrség sorállományában töltött időszakáról.
Mikes Kelemen kolléga után Optika barátunk is megírta a maga levelét. Igaz, nem éppen a napokban, hiszen sok-sok évvel a papírravetés után került újra a kezébe az itt alul publikált episztola, amelynek címzettjére már maga a szerző sem emlékszik, de vele együtt reméljük, hogy talán ő is olvassa… Most nem tördelek hozzá képeket, elvégre a levél legyen olyan, amilyennek szánták: csak a betűk beszéljenek!
Szögyi mester – a tőle megszokott terjedelemben és stílusban – ma arról nosztalgiázik, hogy milyen is volt, amikor a rettegett (megvetett?) VÁP (azoknak, akik nem voltak katonák: katonai rendészeti járőr) ideiglenes tagjaként szolgálta a (Nép)köztársaság (Nép)hadseregét.
Zweitakt kolléga mai (rekordokat döntögető hosszúságú) posztjában egy dokumentarista alaposságával elemzi sorkatonai szolgálata pár emlékezetes momentumát. Eredetileg két részben akartam betördelni, de aztán beláttam, hogy ez így (egyben) olvasandó. És remélem, hogy a poszt végén feltett kérdésére szakszerű választ fog kapni!