Furcsa dolog a nosztalgia – kezdi ZöPö a mai posztját, majd így folytatja:
Képes utólag megszépíteni olyan emlékeket, amelyek a maguk idején egyáltalán nem tűntek olyan kellemesnek vagy éppen felejthetetlennek. Ilyen a sorkatonai szolgálat emléke is. Nem kell messzire menni, hogy megmagyarázzuk: fiatalok voltunk, erősek, egészségesek és végül egy-másfél év küzdelem után legyőztük a helyzetet, amelybe (általában akaratunk ellenére) csöppentünk. Soha nem szerettem persze, legfeljebb elnézően mosolyogva megértettem azokat, akik egymásra licitálva tódították, hogy itt vagy ott mennyire rossz volt – akkor inkább borítanának rá fátylat, ne dicsekedjenek vele.
Idősebbek is elkezdhetik: az MHSZ volt a cucilista rendszerben az a szervezet, amelyik felkészítette a fiatalokat a katonaság előtt. Már amennyire. Általában akkor került vele a fiatalember kapcsolatba, amikor jogsit akart szerezi. Választhatott, hogy vagy k*rva drágán az ATI-nál, vagy olcsón az MHSZ-nél, de akkor a 
A katona több tekintetben is hasonlít az 
A járatlan olvasó most bizonyára a lelátókon izguló, harsányan drukkoló közönségre gondol, akik különböző pénzösszegeket tesznek fel egy-egy befutóra. Sajnos, a laktanyákban ilyesmire nem igazán kerülhetett sor. Kelempájsz barátunk az alábbiakban egészen másfajta lóversenyről mesél nekünk, mindjárt két felvonásban.
Biztosan mindenki tapasztalta, hogy a gúnynévadás egyike (volt) a laktanyai belső folklór megnyilvánulásainak. Vajmaci négy rövid életképet vázol fel, amelyek közös főszereplője egy bizonyos Kacat becenevű (akkor még) zászlós. 
Nem is hinné az ember, de így igaz: Kelempájsz barátunk elérkezett a leszereléshez – most már a posztok területén is. Noha időrendben ez az utolsó katonatörténete, azért reméljük, hogy visszaemlékezései még kitermelnek magukból egy-két virtigli határőrsztorit…
Egy-egy tisztes nagyon komolyan rá tudta nyomni bélyegét az ember katonaidejére: ha nagyon akarta, pokollá is tudta tenni azt, de egy normális(abb) tizedes vagy szakaszvezető el is tudta venni az élét az egésznek. Optika az egykori rajparancsnokával kapcsolatos emlékeiben turkál, s ezeket meg is osztja velünk.
Ha jól emlékszem, írták már itt, a milstoryn, hogy a seregben talán a gépkocsivezetőket övezi a legnagyobb irigység (az írnokok és a konyhások után). Sziba életképei csak erősítik azokat a futó benyomásokat, melyek szerint egy katonai sofőr életében a legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, ha a sör nem volt elég hideg. 
Vannak szerzők, akik egy-egy történetet jó hosszan, minden ízét kiélvezve osztanak meg velünk. A rejtélyes nickkel rendelkező T5H kolléga nem tartozik közéjük: rövid, alig ezer leütést számláló sztorija ennek ellenére igazi életkép; élénk vizuális fantáziával rendelkező női olvasóink előnyben.
Ha egyszer majd világbajnokságot rendeznek a „visszaszámlálás” nevű sportágban, az összes pontszerző helyet egykori sorkatonák fogják megszerezni. A matekból leghülyébbek is reflexszerűen vágták, hogy napban, esetleg órában számolva mennyi van még hátra a katonai szolgálatból. Az alábbi posztot elolvasva kockázat nélkül ki merem jelenteni, hogy Optika készségszinten akár percekben is meg tudta adni a helyes választ a bűvös kérdésre: Mennyi az idő?!
Az 
