Furcsa dolog a nosztalgia – kezdi ZöPö a mai posztját, majd így folytatja:
Képes utólag megszépíteni olyan emlékeket, amelyek a maguk idején egyáltalán nem tűntek olyan kellemesnek vagy éppen felejthetetlennek. Ilyen a sorkatonai szolgálat emléke is. Nem kell messzire menni, hogy megmagyarázzuk: fiatalok voltunk, erősek, egészségesek és végül egy-másfél év küzdelem után legyőztük a helyzetet, amelybe (általában akaratunk ellenére) csöppentünk. Soha nem szerettem persze, legfeljebb elnézően mosolyogva megértettem azokat, akik egymásra licitálva tódították, hogy itt vagy ott mennyire rossz volt – akkor inkább borítanának rá fátylat, ne dicsekedjenek vele.
Idősebbek is elkezdhetik: az MHSZ volt a cucilista rendszerben az a szervezet, amelyik felkészítette a fiatalokat a katonaság előtt. Már amennyire. Általában akkor került vele a fiatalember kapcsolatba, amikor jogsit akart szerezi. Választhatott, hogy vagy k*rva drágán az ATI-nál, vagy olcsón az MHSZ-nél, de akkor a 
A katona több tekintetben is hasonlít az 
A járatlan olvasó most bizonyára a lelátókon izguló, harsányan drukkoló közönségre gondol, akik különböző pénzösszegeket tesznek fel egy-egy befutóra. Sajnos, a laktanyákban ilyesmire nem igazán kerülhetett sor. Kelempájsz barátunk az alábbiakban egészen másfajta lóversenyről mesél nekünk, mindjárt két felvonásban.
Nem kell ahhoz katonának lenni, hogy az élet egyik alaptörvényének igazságtartalmával tisztában legyünk: ha menni kell, hát menni kell. És most nem az elmúlásra gondolok. 
Azt mindannyian tudjuk, hogy az emberi memória véges. Személytől, egyéniségtől függ, hogy milyen gyorsan szabadulunk meg emlékeinktől (vagy azok tőlünk). A katonaidő számos momentuma előbb-utóbb feledésbe merül, de minden katonaviselt ember megerősítheti brit tudósok egy csoportjának azon megállapítását, hogy az első és az utolsó nap emlékei valahogy mélyebben vésődnek be a férfiember agyába. 
A Milstoryblog szexuálpedagógiai küldetésének újabb állomásához érkezett, ugyanis a következőkben Kelempájsz barátunk egy, a katonákat közvetlenül érintő, mondhatni közérdekű kérdésről szól hozzánk. Ámbár más blogokban már feldolgozták a szex témáját, most egy olyan gondolatot oszt meg olvasóinkkal, ami nélkül nem is lehet valaki férfi igazán, katona pedig végképpen nem.
Elektro barátunkat ugyancsak megcsapta a nosztalgia, s – roppant dicséretes módon – úgy gondolta, hogy a Milstoryblog közönségével is megosztja keserédes emlékei, valamint fényképei egy részét.
Szögyitől eddig jobbára szolnoki és pécsi történeteket olvashattunk. Mai posztja a lángoktól ölelt egy újabb szegletébe, Nyíregyházára kalauzolja el azokat, akik arra kíváncsiak, hogy hogy lett egy szépreményű repülős hallgatóból hazai pályán játszó mezei nyúl – vagy valami ilyesmi.
Kőszegtől mintegy 3 km-re Horvátzsidány felé, az országút bal oldalán áll egy viharvert kőkereszt, talapzatán az A. M. D. G. betűkkel. Ez nem az AMD Géppisztolyt jelenti, hanem az Ad Maiorem Dei Gloriam – Istennek nagyobb dicsőségére – mondat rövidítése. Kelempájsz mai – szinte menetrendszerű – határőr-visszaemlékezése innen indul.
Franta barátunk mai posztjában egy jobb sorsra érdemes egykori kollégájáról mesél nekünk, aki belekóstolt abba az, izé, mikrokörnyezetbe, amiről egyenruhások generációi úgy meséltek, mint a tárgyiasult katonapokolról. Én nem ott katonáskodtam, de – ahogy mondani szokás – a nagy számok törvénye azt mutatja, hogy kellett legyen ebben valami…
