Az egyik múltkori posztban megismerkedhettünk Jani2 sanyarú mozigépészi katonaéletével. Most arról írt nekünk, hogy milyen volt, amikor a rakétalövészetre készülő katonák búcsúztatását kellett megörökítenie a mezőkövesdi repülőtéren.
Misinátor az alábbi két rövid sztorival kéri felvételét a Milstoryblog szerzői közé. Örömmel látjuk, hogy a rendszerváltozás korának nagykanizsai laktanyája (és tisztikara) semmiben sem különbözött az eddig már megismertektől…
Proletair kolléga elég régen nem hallatott magáról, most viszont egy olyan téli gyakorlatról számol be, ahol semmi sem úgy történt, ahogyan azt eltervezték. Ehhez csak annyit tudunk együttérzően hozzáfűzni, hogy a szituáció ismerős…
Laci rövid, bemutatkozó posztját olvashatjátok a nyugati határszél rendszerváltás környéki határőr hétköznapjainak egy apró momentumáról. A tanulság csak annyi: anyánk nem véletlenül mondogatta annak idején annyiszor, hogy „nézz a lábad elé, kisfiam!”
A katonák és a laktanyai civilek közötti kapcsolat minősége kulcsfontosságú lehetett a sorállományú bakák számára. Egy-egy emberi szó, néhány barátságos gesztus legalább ideiglenesen képes volt feledtetni a kellemetlen élményeket. Optika egy hasonló esetről számol be mai posztjában.
A jó egy hónapos pihenő után újult erővel és változatlan lendülettel folytatjuk a katonatörténetek közlését.
Mai szerzőnk Wendiii, aki hajmeresztő posztjában arról mesél, hogy milyen érzés újjászületni egy rozzant katonai Csepelen. Elöljáróban csak annyit, hogy megfizethetetlen; a többire – mint tudjuk – ott az Eurocard/Mastercard.
Már ezeken az oldalakon is többször elmondtuk az egységes téridő-elmélet katonai cáfolatát, melynek értelmében a katonaságból az utolsó hetek-napok telnek a legnehezebben. Ilyenkor tényleg az unalom a domináns érzés, amit csak egy-egy rántottcsirke vagy parancsnoki leb*szás tud színesíteni – ahogyan ez Optikával is megtörtént.
Az egykori határőrökhöz intézett, a határszolgálat kapcsán felvetődő leggyakoribb kérdés mindig az, hogy fogtak-e igazi határsértőket. Bizony fogtak, többet is, elvégre ez volt a feladatuk. Az alábbiakban Kelempájsz barátunk (akit a Milstoryblogon szólíthatunk egyszerűen csak a határőrök bárdjának) pályafutása legérdekesebb eseteiről számol be a nagyérdeműnek.
A katonaember életének egyik legjelentősebb fordulópontja akkor következik be, amikor először bemegy azon a nagy, zöld kapun, aztán jó darabig várhatja, hogy mikor kerül ki onnan. Időközben azért előfordulgat, hogy kisebb-nagyobb időtartamra ki tud lépni rajta, no de utána az ismételt bemenetel…
Szögyi ismét csak arról az átkozott alkoholról írt egy szinte tudományos igényességgel induló posztot.
Mai történetünket, amelyben a Magyar Néphadsereg további nemzetközi kapcsolatairól hull le a jótékony fátyol, Jani2 kollégának köszönhetjük, aki bebizonyítja, hogy egy jól képzett mozigépész honvéd már a Kádár-korszakban sem ismert lehetetlent. Pedig – legalábbis a poszt tanúsága szerint – egy kortyot sem ivott bevetés közben.
Azt, hogy az alkohol csuda dolgokra képes a fiatal férfiak szervezetével (és nem csak azzal…), mindannyian tudjuk, akik fogyasztottunk már szikvíznél erősebb italt. Olyan produkcióra azonban, mint amilyenről Mokkaczuka kolléga most számol be, elég kevesen mertünk volna vállalkozni, pláne egy laktanyában…
Csak a nagyon pesszimisták gondolhatták, hogy Vérnűsző Barom végleg kiírta magát a Milstoryblog szerzőinek névsorából. Legújabb, itt olvasható írása hozott anyag ugyan (mástól hallotta), de ennek ellenére magán viseli az eddigi legtermékenyebb szerzőnk stílusának minden jegyét; talán csak a megszokott 30 év és 300 kilométer hiányzik…
Az a szociológusok és pszichológusok dolga, hogy elmerengjenek azon: vajon miért ivott a sorkatona többet, mint – tőle máskülönben alig különböző – civil kortársai? A társaság teszi? Az összezártság? A macsóság? Közösségi elvárás lenne? Menekülés? Frusztráció- és feszültségoldási próbálkozás?
Fene se tudja, de – bevallom – nem is nagyon érdekelnek a tudományos magyarázatok; mi itt krónikások vagyunk, s Kelempájsz kolléga egyike a pennát sercegtetőknek.
Ha így folytatja, Dogoo lassan a Milstoryblog kísértet- és szellemügyi főreferensévé növi ki magát. Mai posztja két rövid történetet tartalmaz, s ezekből (is) kiviláglik, hogy a szerzőtől nem állnak távol a transzcendens dolgok, ezért javasolom, hogy a biztonság kedvéért mindenkinél legyen egy kis fokhagyma, aki vele elmegy sörözni.
Mindannyian tudjuk, hogy milyen furcsa érzés találkozni a saját múltunkkal: szerelmekkel, régi grundokkal, kocsmákkal, iskolákkal, egykori tanárokkal, katonatársakkal. És laktanyákkal is persze…
Optika barátunkat a sors (pontosabban saját elhatározása) 23 év után ismét elvitte oda, ahol egykoron katonáskodott. Biztos vagyok abban, hogy beszámolója és fényképei nem csak azokat fogják érdekelni, akik Zalaegerszegen húztak csizmát.
Azt már tudjuk Szögyi eddigi posztjaiból, hogy a szolnoki Kiliánon az élet tényleg zajlott, mint a Tisza márciusban (nem tudom, figyelitek-e a teljesen ontopik hasonlatot?!), de arról most értesülünk először, hogy a kolléga a néptánc mellett vízimentősködött is.
További pikáns részletek itt alul olvashatók.
Biztosan mindenki tapasztalta, hogy a gúnynévadás egyike (volt) a laktanyai belső folklór megnyilvánulásainak. Vajmaci négy rövid életképet vázol fel, amelyek közös főszereplője egy bizonyos Kacat becenevű (akkor még) zászlós.
Nem is hinné az ember, de így igaz: Kelempájsz barátunk elérkezett a leszereléshez – most már a posztok területén is. Noha időrendben ez az utolsó katonatörténete, azért reméljük, hogy visszaemlékezései még kitermelnek magukból egy-két virtigli határőrsztorit…
Egy-egy tisztes nagyon komolyan rá tudta nyomni bélyegét az ember katonaidejére: ha nagyon akarta, pokollá is tudta tenni azt, de egy normális(abb) tizedes vagy szakaszvezető el is tudta venni az élét az egésznek. Optika az egykori rajparancsnokával kapcsolatos emlékeiben turkál, s ezeket meg is osztja velünk.
Dogoo előző posztjában transzcendens élményeiről számolt be, amelyeket laktanyai asztaltáncoltatás során szerzett. Mai írásában (majdnem) minden jel arra utal, hogy a Gonosz előszeretettel pályázik őrszolgálatot ellátó katonák lelkére. Így jár, aki nem visz magával fokhagymát az őrségbe (ezüstgolyóra már annak idején sem futotta volna a Kincstár lehetőségeiből).
