Azt mindenki tudja, hogy az ember legjobb barátja a kutya. BigJoe barátunk nem hivatásos állatpszichológus ugyan, de az az érzésem, hogy volt idő, amikor ezzel a sommás megállapítással vitába szállt volna, ha teheti…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ugye nálatok is elterjedtek voltak a bece-, ragadvány- és gúnynevek? Valami miatt a katonák a legritkább esetben szólítják egymást az igazi, családtól örökölt neveken. Ez a jelenség Kelempájsznak is feltűnt, aki mai írásában egy csinos csokorba gyűjtötte össze a támával kapcsolatos észrevételeit, s érdeklődve várjuk a kommentek közé az olvasók hasonszőrű emlékeit.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Itt minálunk a Milstoryn is volt már több olyan poszt, amely az éjszakai őrséggel foglalkozik; azzal a furcsa érzéssel, amikor az ember ott áll a töltött fegyverrel a nagy semmi közepén (legalábbis úgy érzi…), s az addig megszokott környezet egészen új arcát mutatja az olykor bizony megszeppent hősiesen feladatát teljesítő katonának. BigJoe most egy hasonló élményről számol be.
Kelempájsz kolléga mai posztjában erősen nosztalgikus (és bizony egy kicsit szentimentális) húrokat penget, de az vesse rá az első követ, aki nem tud olyan katonaemlékeket előkotorni a memóriájából, amelyek első körben nem az ideges borzongást, hanem a jólesően sajgó érzelmeket aktiválják…
A katonaembert békeidőben megkörnyékező kihívások között (az unalom, az alkohol és az idióta elöljárók mellett) feltétlenül meg kell említenünk a hideget. Mindannyian fáztunk már őrszolgálatban, reggeli tornánál vagy akár a körletben is, de biztos vagyok abban, hogy olyanról, amit Nedecz barátunk határőrként közel 19 évvel ezelőtt átélt, viszonylag kevesen számolhatunk be.
Kommentezés közben egy határőrtárs juttatott eszembe egy – számomra legalábbis – rendkívüli esetet. Azért rendkívüli, mert nem szívatás, nem bukás és semmilyen kellemetlen emlék nem tartozik az esethez – vezeti fel BigJoe a mai történetét.
Ahogyan azt már többször is megállapítottuk, az őrszolgálat kimeríthetetlen forrása a visszaemlékezéseknek. Hát még ha egy profi (hogy úgy mondjam: főállású) őralakulat hétköznapjaiból csemegézünk, ahogyan azt ma BigJoe teszi. A kolléga nem adja alább: az erős nyitás híve…
Az alábbi, szívbemarkoló történet főszereplője régi jó bajtársam. Bár 280 km-re lakunk egymástól, sem a földrajzi távolság, sem az elgomolygott évtizedek nem rontottak barátságunkon. Ha találkozunk, jól hátbaveregetjük egymást és nevetve idézzük fel a régi szép időket, így a most elmondásra kerülő történetet is. Az eset tanulsága, hogy a baj nem jár egyedül. Ha valakit csapás ér, életbe lép az ősi törvény: „Három a magyar igazság, és egy a ráadás!” Ezúttal a ráadás elmaradt ugyan (bizonyára azért, mert a sors is megszánta szegény bajtársamat), de láthatjuk majd, hogy jár az, aki addig cibálja az alvó oroszlán bajuszát, amíg az fel nem ébred. De most már kezdődjék a szomorú, igaz történet – vezeti fel mai sztoriját Kelempájsz barátunk.
Az őrszolgálat és az alakizás mellett a harmadik örök belső laktanyai téma a takarítás. Annó BigJoe ebbe is belekóstolt, s mai posztjában az ezirányú tapasztalatait osztja meg velünk.
Julius Jacob von Haynau táborszernagy Magyarország történelmének legsötétebb figurája, és ámbár katona volt, a Milstory hasábjain nem találkoztam még vele. Most sem róla írok, csak a nevét kölcsönzöm. Az alábbiakban szereplő Haynau tehát már egy másik korszak szülötte, akivel nekem is volt személyes kapcsolatom – írja Kelempájsz tizedes. Lássuk tehát, ki is volt ez a baljós nevű figura.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
BigJoe folytatja határőr-elbeszélésfolyamát. A mai részben olvashattok titokzatos ojjektumokról, egy még rejtélyesebb csatornafedélről, az őrszolgálat apró nüanszairól, továbbá arról, hogy hogyan kell egy lélektaktikai/pedagógiai rajtaütéssel fokozni az átlag (vagyis alvó) határőr éberségét.
BigJoe folytatja határőr-visszaemlékezéseit. Ma a mindenkori hadseregek egyik elmaradhatatlan (és sajnos gyakran megkerülhetetlen) figurájáról, a féregszerű jellemmel megáldott megvert tisztesről ejt néhány szót.
BigJoe elmeséli, milyen volt az első napja a hírhedt Harmadik Őrszázadban, s még arra is sort kerít, hogy kedves (már-már népies) katonai játékok szabályainak leírásával hozzájárul a magyar folklórkutatás felvirágoztatásához.
Kelempájszról eddig is tudtuk, hogy a marcona külső nemcsak érző szívet, hanem valódi természetjárót is takar.
Mai posztjában ismét az általa már többször megénekelt Kőszegi-hegységről, egészen pontosan az ott húzódó egyik (egykori) határőr-útvonal szépségeiről regél nekünk.
BigJoe folytatja visszaemlékezéseit az ezerszer áldott (és olykor átkozott), majd pár éve tokostól-vonóstól megszüntetett Határőrség sorállományában töltött időszakáról.
Vannak, akik beismerik, és vannak, akik nem, de az első éles gránátdobás valahogy vízválasztó minden katona életében; onnan kezdve semmi sem olyan, mint azelőtt.
BigJoe mai posztjában egy olyan bajtársáról mesél, aki biztosan nem felejtette el azt az emlékezetes napot.
A határőr szolgálatról fogalmat alkothat, aki most Kelempájsszal tart. Az alábbiakban az ő virtuális társaságában (és idegenvezetésével) felkeresünk néhány őrhelyet, és a mai állapotok szerinti fényképeken megnézzük, hol, és milyen környezetben őrizték annak idején az államhatárt.
A járatlan olvasó most bizonyára a lelátókon izguló, harsányan drukkoló közönségre gondol, akik különböző pénzösszegeket tesznek fel egy-egy befutóra. Sajnos, a laktanyákban ilyesmire nem igazán kerülhetett sor. Kelempájsz barátunk az alábbiakban egészen másfajta lóversenyről mesél nekünk, mindjárt két felvonásban.
Kőszegtől mintegy 3 km-re Horvátzsidány felé, az országút bal oldalán áll egy viharvert kőkereszt, talapzatán az A. M. D. G. betűkkel. Ez nem az AMD Géppisztolyt jelenti, hanem az Ad Maiorem Dei Gloriam – Istennek nagyobb dicsőségére – mondat rövidítése. Kelempájsz mai – szinte menetrendszerű – határőr-visszaemlékezése innen indul.
Laci rövid, bemutatkozó posztját olvashatjátok a nyugati határszél rendszerváltás környéki határőr hétköznapjainak egy apró momentumáról. A tanulság csak annyi: anyánk nem véletlenül mondogatta annak idején annyiszor, hogy „nézz a lábad elé, kisfiam!”
