Szögyi barátunk emlékezetes két hétről számol be a mai posztjában, ami a honvédek visszatérő, az őszi betakarítási munkálatokban vállalt szerepét helyezi új megvilágításba. Mielőtt átadom neki a szót, azért gyorsan (és irigykedve) elmondom, hogy annó én kukoricatörésen és tökvájáson (!) vettem részt egyenruhában; a szüretelés elérhetetlen messzeségben volt tőlünk…
Nem kell ahhoz katonának lenni, hogy az élet egyik alaptörvényének igazságtartalmával tisztában legyünk: ha menni kell, hát menni kell. És most nem az elmúlásra gondolok.
Jani2 is átélte, milyen az, ha az ember emésztőrendszere kérlelhetetlenül követeli a magáét. És persze kíváncsian várjuk a kommentekben az izgalmasabbnál izgalmasabb beszámolókat olvasóink hasonló helyzetekben tanúsított lélekjelenlétéről.
Azt mindannyian tudjuk, hogy az emberi memória véges. Személytől, egyéniségtől függ, hogy milyen gyorsan szabadulunk meg emlékeinktől (vagy azok tőlünk). A katonaidő számos momentuma előbb-utóbb feledésbe merül, de minden katonaviselt ember megerősítheti brit tudósok egy csoportjának azon megállapítását, hogy az első és az utolsó nap emlékei valahogy mélyebben vésődnek be a férfiember agyába.
Dogoo most az első napról, illetve az azt közvetlenül megelőző időszakról beszél.
A Milstoryblog szexuálpedagógiai küldetésének újabb állomásához érkezett, ugyanis a következőkben Kelempájsz barátunk egy, a katonákat közvetlenül érintő, mondhatni közérdekű kérdésről szól hozzánk. Ámbár más blogokban már feldolgozták a szex témáját, most egy olyan gondolatot oszt meg olvasóinkkal, ami nélkül nem is lehet valaki férfi igazán, katona pedig végképpen nem.
Szögyitől eddig jobbára szolnoki és pécsi történeteket olvashattunk. Mai posztja a lángoktól ölelt egy újabb szegletébe, Nyíregyházára kalauzolja el azokat, akik arra kíváncsiak, hogy hogy lett egy szépreményű repülős hallgatóból hazai pályán játszó mezei nyúl – vagy valami ilyesmi.
Hiripiri kolléga belépőjét olvashatjátok, amely pont 23 évvel ezelőtt, egy „baráti” ország hadseregében történt apró kis momentumot elevenít fel. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugye katonaként mindannyian álmodtunk arról, hogy valamelyik vadbarom akkor kezd el velünk okoskodni, amikor őrszolgálatban vagyunk, lehetőleg minimum 30 éleslőszerrel..?
Szerencsére vannak jó memóriával rendelkező olvasóink/szerzőink is; Szalacsi Dezső kolléga nem feledkezett meg egykori felhívásunkról, s egy (pontosabban három!) személyes, valódi családi történettel (és két exkluzív, korabeli fotóval) örvendezteti meg az olvasótábort, a Milstoryblog 250. posztja alkalmából.
Minden búcsút körülleng valami szomorkás hangulat. Optika a seregben eltöltött utolsó lövészetéről mesél, no és arról az érzésről, ami minden katonát elfog, amikor (reményei szerint) utoljára nyújtja át ellenőrzésre a fegyverét.
Kőszegtől mintegy 3 km-re Horvátzsidány felé, az országút bal oldalán áll egy viharvert kőkereszt, talapzatán az A. M. D. G. betűkkel. Ez nem az AMD Géppisztolyt jelenti, hanem az Ad Maiorem Dei Gloriam – Istennek nagyobb dicsőségére – mondat rövidítése. Kelempájsz mai – szinte menetrendszerű – határőr-visszaemlékezése innen indul.
Franta barátunk mai posztjában egy jobb sorsra érdemes egykori kollégájáról mesél nekünk, aki belekóstolt abba az, izé, mikrokörnyezetbe, amiről egyenruhások generációi úgy meséltek, mint a tárgyiasult katonapokolról. Én nem ott katonáskodtam, de – ahogy mondani szokás – a nagy számok törvénye azt mutatja, hogy kellett legyen ebben valami…
Igen, a mai poszt Lenti egyik áldozatát mutatja be.
Az egyik múltkori posztban megismerkedhettünk Jani2 sanyarú mozigépészi katonaéletével. Most arról írt nekünk, hogy milyen volt, amikor a rakétalövészetre készülő katonák búcsúztatását kellett megörökítenie a mezőkövesdi repülőtéren.
Misinátor az alábbi két rövid sztorival kéri felvételét a Milstoryblog szerzői közé. Örömmel látjuk, hogy a rendszerváltozás korának nagykanizsai laktanyája (és tisztikara) semmiben sem különbözött az eddig már megismertektől…
Proletair kolléga elég régen nem hallatott magáról, most viszont egy olyan téli gyakorlatról számol be, ahol semmi sem úgy történt, ahogyan azt eltervezték. Ehhez csak annyit tudunk együttérzően hozzáfűzni, hogy a szituáció ismerős…
Laci rövid, bemutatkozó posztját olvashatjátok a nyugati határszél rendszerváltás környéki határőr hétköznapjainak egy apró momentumáról. A tanulság csak annyi: anyánk nem véletlenül mondogatta annak idején annyiszor, hogy „nézz a lábad elé, kisfiam!”
A jó egy hónapos pihenő után újult erővel és változatlan lendülettel folytatjuk a katonatörténetek közlését.
Mai szerzőnk Wendiii, aki hajmeresztő posztjában arról mesél, hogy milyen érzés újjászületni egy rozzant katonai Csepelen. Elöljáróban csak annyit, hogy megfizethetetlen; a többire – mint tudjuk – ott az Eurocard/Mastercard.
Már ezeken az oldalakon is többször elmondtuk az egységes téridő-elmélet katonai cáfolatát, melynek értelmében a katonaságból az utolsó hetek-napok telnek a legnehezebben. Ilyenkor tényleg az unalom a domináns érzés, amit csak egy-egy rántottcsirke vagy parancsnoki leb*szás tud színesíteni – ahogyan ez Optikával is megtörtént.
Az egykori határőrökhöz intézett, a határszolgálat kapcsán felvetődő leggyakoribb kérdés mindig az, hogy fogtak-e igazi határsértőket. Bizony fogtak, többet is, elvégre ez volt a feladatuk. Az alábbiakban Kelempájsz barátunk (akit a Milstoryblogon szólíthatunk egyszerűen csak a határőrök bárdjának) pályafutása legérdekesebb eseteiről számol be a nagyérdeműnek.
A katonaember életének egyik legjelentősebb fordulópontja akkor következik be, amikor először bemegy azon a nagy, zöld kapun, aztán jó darabig várhatja, hogy mikor kerül ki onnan. Időközben azért előfordulgat, hogy kisebb-nagyobb időtartamra ki tud lépni rajta, no de utána az ismételt bemenetel…
Szögyi ismét csak arról az átkozott alkoholról írt egy szinte tudományos igényességgel induló posztot.
Azt, hogy az alkohol csuda dolgokra képes a fiatal férfiak szervezetével (és nem csak azzal…), mindannyian tudjuk, akik fogyasztottunk már szikvíznél erősebb italt. Olyan produkcióra azonban, mint amilyenről Mokkaczuka kolléga most számol be, elég kevesen mertünk volna vállalkozni, pláne egy laktanyában…
Csak a nagyon pesszimisták gondolhatták, hogy Vérnűsző Barom végleg kiírta magát a Milstoryblog szerzőinek névsorából. Legújabb, itt olvasható írása hozott anyag ugyan (mástól hallotta), de ennek ellenére magán viseli az eddigi legtermékenyebb szerzőnk stílusának minden jegyét; talán csak a megszokott 30 év és 300 kilométer hiányzik…
