Az a szociológusok és pszichológusok dolga, hogy elmerengjenek azon: vajon miért ivott a sorkatona többet, mint – tőle máskülönben alig különböző – civil kortársai? A társaság teszi? Az összezártság? A macsóság? Közösségi elvárás lenne? Menekülés? Frusztráció- és feszültségoldási próbálkozás?
Fene se tudja, de – bevallom – nem is nagyon érdekelnek a tudományos magyarázatok; mi itt krónikások vagyunk, s Kelempájsz kolléga egyike a pennát sercegtetőknek.
Ha így folytatja, Dogoo lassan a Milstoryblog kísértet- és szellemügyi főreferensévé növi ki magát. Mai posztja két rövid történetet tartalmaz, s ezekből (is) kiviláglik, hogy a szerzőtől nem állnak távol a transzcendens dolgok, ezért javasolom, hogy a biztonság kedvéért mindenkinél legyen egy kis fokhagyma, aki vele elmegy sörözni.
Mindannyian tudjuk, hogy milyen furcsa érzés találkozni a saját múltunkkal: szerelmekkel, régi grundokkal, kocsmákkal, iskolákkal, egykori tanárokkal, katonatársakkal. És laktanyákkal is persze…
Optika barátunkat a sors (pontosabban saját elhatározása) 23 év után ismét elvitte oda, ahol egykoron katonáskodott. Biztos vagyok abban, hogy beszámolója és fényképei nem csak azokat fogják érdekelni, akik Zalaegerszegen húztak csizmát.
Biztosan mindenki tapasztalta, hogy a gúnynévadás egyike (volt) a laktanyai belső folklór megnyilvánulásainak. Vajmaci négy rövid életképet vázol fel, amelyek közös főszereplője egy bizonyos Kacat becenevű (akkor még) zászlós.
Egy-egy tisztes nagyon komolyan rá tudta nyomni bélyegét az ember katonaidejére: ha nagyon akarta, pokollá is tudta tenni azt, de egy normális(abb) tizedes vagy szakaszvezető el is tudta venni az élét az egésznek. Optika az egykori rajparancsnokával kapcsolatos emlékeiben turkál, s ezeket meg is osztja velünk.
Dogoo előző posztjában transzcendens élményeiről számolt be, amelyeket laktanyai asztaltáncoltatás során szerzett. Mai írásában (majdnem) minden jel arra utal, hogy a Gonosz előszeretettel pályázik őrszolgálatot ellátó katonák lelkére. Így jár, aki nem visz magával fokhagymát az őrségbe (ezüstgolyóra már annak idején sem futotta volna a Kincstár lehetőségeiből).
Azt már többször mondtuk (és írtuk), hogy a határőrszolgálat tényleg élesben ment, és ezt komolyan is gondoltuk. Egy átlagos katona a lőtereken kívül nem nagyon hallott lövést, míg a határőröknél ez nem számított rendkívülinek. Kelempájsz tovább írja a Milstoryblog határőr-sagáját.
Optika kolléga mai posztjában az örök témát boncolgatja: volt-e valami haszna a sorkatonaságnak? Lendített-e valamit rajtunk az a fél-egy-másfél-két év, amit az oly sokszor megénekelt (megátkozott, kiröhögött) angyalbőrben töltöttünk? Mi is sokszor meditáltunk ezen itt, a milstoryblogon, de vannak dolgok, amiket nem lehet túlragozni…
A katonaságnál az ember gyakran olyasmit is kipróbál, amit józanul (már úgy értem: civilben) esze ágában sem lenne megtenni. Ilyen kihívást jelentett Dogoo barátunknak a szellemidézés. Első benyomásait egy ilyen szeánszról az alábbiakban olvashatjátok.
Bigfoot azon kollégák közé tartozik, akiket a sereg nem nagyon akart beszippantani, de végül hősünk győzedelmeskedett. Története ékes példája annak, hogy ha az ember nagyon akar katona lenni, még az extra méretek sem jelentenek akadályt.
Ha nem tudnátok, a teleport egy közlekedési eszköz, vagy inkább módszer, és nem feltétlenül a Star Trek kiváltsága. Nem a katonaságnál találták fel, de alkalmazása nagymértékben köthető a katonai szolgálathoz. Szögyi alábbi története a teleport kivitelezésének iskolapéldája, és – naná! – még repülőgép is van benne.
A vegyvédelmi gyakorlatok mindenkiben mély nyomokat hagytak; gondoljunk csak vissza a hányásszagú gázálarcokra, a kánikulában (esetleg a kopogós fagyban) felrántott gumiszerkóra, a taknyunknyálunkegybefolyik helyzetekre, a harákoló köhögésekre és köpésekre… Nos, Zweitakt kolléga sem úszta meg, aminek (szigorúan a blog szempontjából) őszintén örülünk!
Mindenki, aki volt katona, átesett valamiféle alapkiképzésen. Ezt vagy jól tűrte, vagy rosszul, vagy jó fej kiképzői voltak, vagy állatok, de az biztos, hogy a civil életből hirtelen kiszakadt emberfiát egymillió (vagy annál is több), addig nem tapasztalt benyomás érte. Proletair barátunkat is, amint itt alant olvashatjátok. Ráadásul ő már csak azért is hiteles forrás kiképzési téren, mert pályafutása során – hogy úgy mondjuk – a furulya mindkét oldalán állt, már ha értve vagyok.
Nyugdíj előtt mindenkin úrrá lesz egy kicsit a „nagy ívben belesz*rok”-érzés. Az ember valahogy szabadabbnak, lezserebbnek és könnyedebbnek érzi magát, s talán olyasmire is hajlamosabb lesz, amire azelőtt nem igazán. Wendiii kolléga mai posztjában két történettel, illetve két őrnaggyal ismerkedhetünk meg, akik hasonlóképpen gondolkoztak.
Abban szerintem nincs vita a katonaviseltek között, hogy az őrszolgálat orbitális szopás is lehetett, de egy kis szerencsével az ember megcsíphetett olyan helyszínt, ahol a fizikai-idegi-szellemi megterhelés tartósan negatív tartományban leledzett. Szögyi ez utóbbit is kipróbálta, s ahogyan azt látni fogjuk, még szerencséje is volt.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem a 48 órát meghaladó otthontartózkodás (legyen ez hosszú eltáv vagy szabadság) nem feltétlenül fenékig tejfel. Ilyenkor minden családtag, civil haver és többé-kevésbé állandó hölgyismerős is igényt tart ránk, s bizony nagyon nehéz egy minden igényt kielégítő preferenciasorrendet felállítani. Én szívem szerint bármikor becseréltem (volna) egy tíznapos szabit három rendes (48 órás) eltávra, s ahogy látom, Vérnűsző Baromnak se volt szerencséje az egyhetes betegszabijával.
Kelempájsz mai posztja egy olyan (meglehetősen visszataszító) állatfajtáról elmélkedik, amellyel akarva-akaratlanul, de mindannyian találkoztunk már, és nem kizárólag a katonai szolgálat keretein belül. Besúgók, spiclik, provokátorok, árulók, téglák… Nem valami kellemes, könnyed téma, de ez is a sereg része (volt?)…
Külső szemlélők (és örök civilek) számára talán mulatságosan hangzik, de a hadseregben (legalábbis békeidőben) a legnagyobb cirkuszok és botrányok mindig a lőszerrel voltak összefüggésben. Optika egyik régi cimborája majdnem ráfaragott erre, de – ahogyan azt a régi katonamondás is állítja – minden jó, ha a végén folyik a szesz. Parancsra berúgni meg tiszta fles.
Ha jól emlékszem, írták már itt, a milstoryn, hogy a seregben talán a gépkocsivezetőket övezi a legnagyobb irigység (az írnokok és a konyhások után). Sziba életképei csak erősítik azokat a futó benyomásokat, melyek szerint egy katonai sofőr életében a legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, ha a sör nem volt elég hideg.
Az alábbi történet tanulsága az, hogy a kártya az ördög bibliája, és még az olyan ártatlan, hamvas és a bűn által jóformán még meg sem érintett lelkeket is, mint amilyenek Kelempájszéké voltak határőr korukban, alattomos módon dönti romlásba.
