260. – Lóverseny, kétszer

A járatlan olvasó most bizonyára a lelátókon izguló, harsányan drukkoló közönségre gondol, akik különböző pénzösszegeket tesznek fel egy-egy befutóra. Sajnos, a laktanyákban ilyesmire nem igazán kerülhetett sor. Kelempájsz barátunk az alábbiakban egészen másfajta lóversenyről mesél nekünk, mindjárt két felvonásban.

259. – Kreativitás


Papírzsepi
barátunk (aki amúgy a Lemilblog legfrissebb szerkesztője) itt, a Milstoryn is bemutatkozik. Mindjárt egy olyan történettel szolgál, amely egyfelől családi vonatkozással is bír, másfelől a nemzetközi fegyverbarátság új dimenzióját villantja fel, harmadrészt pedig a pálinka (mint egyetemes értékmérő) mindent megoldó képességére világít rá.

257. – Kunbajai anziksz


Szögyi
barátunk emlékezetes két hétről számol be a mai posztjában, ami a honvédek visszatérő, az őszi betakarítási munkálatokban vállalt szerepét helyezi új megvilágításba. Mielőtt átadom neki a szót, azért gyorsan (és irigykedve) elmondom, hogy annó én kukoricatörésen és tökvájáson (!) vettem részt egyenruhában; a szüretelés elérhetetlen messzeségben volt tőlünk…

256. – Ha menni kell…

Nem kell ahhoz katonának lenni, hogy az élet egyik alaptörvényének igazságtartalmával tisztában legyünk: ha menni kell, hát menni kell. És most nem az elmúlásra gondolok.

Jani2 is átélte, milyen az, ha az ember emésztőrendszere kérlelhetetlenül követeli a magáét. És persze kíváncsian várjuk a kommentekben az izgalmasabbnál izgalmasabb beszámolókat olvasóink hasonló helyzetekben tanúsított lélekjelenlétéről.

255. – Az első nap

Azt mindannyian tudjuk, hogy az emberi memória véges. Személytől, egyéniségtől függ, hogy milyen gyorsan szabadulunk meg emlékeinktől (vagy azok tőlünk). A katonaidő számos momentuma előbb-utóbb feledésbe merül, de minden katonaviselt ember megerősítheti brit tudósok egy csoportjának azon megállapítását, hogy az első és az utolsó nap emlékei valahogy mélyebben vésődnek be a férfiember agyába.

Dogoo most az első napról, illetve az azt közvetlenül megelőző időszakról beszél.

254. – Van, aki bevallja…

A Milstoryblog szexuálpedagógiai küldetésének újabb állomásához érkezett, ugyanis a következőkben Kelempájsz barátunk egy, a katonákat közvetlenül érintő, mondhatni közérdekű kérdésről szól hozzánk. Ámbár más blogokban már feldolgozták a szex témáját, most egy olyan gondolatot oszt meg olvasóinkkal, ami nélkül nem is lehet valaki férfi igazán, katona pedig végképpen nem.
 

253. – Elfeledett laktanyák

Elektro barátunkat ugyancsak megcsapta a nosztalgia, s – roppant dicséretes módon – úgy gondolta, hogy a Milstoryblog közönségével is megosztja keserédes emlékei, valamint fényképei egy részét.

Valami azt súgja, hogy számos régi olvasóban/szerzőben fog ez a poszt érzelmeket kelteni…

251. – Őrségben

Hiripiri kolléga belépőjét olvashatjátok, amely pont 23 évvel ezelőtt, egy „baráti” ország hadseregében történt apró kis momentumot elevenít fel. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugye katonaként mindannyian álmodtunk arról, hogy valamelyik vadbarom akkor kezd el velünk okoskodni, amikor őrszolgálatban vagyunk, lehetőleg minimum 30 éleslőszerrel..?
 

250. – A tizedes és a Horthyak

Szerencsére vannak jó memóriával rendelkező olvasóink/szerzőink is; Szalacsi Dezső kolléga nem feledkezett meg egykori felhívásunkról, s egy  (pontosabban három!) személyes, valódi családi történettel (és két exkluzív, korabeli fotóval) örvendezteti meg az olvasótábort, a Milstoryblog 250. posztja alkalmából.
 

248. – Lövészverseny

Kőszegtől mintegy 3 km-re Horvátzsidány felé, az országút bal oldalán áll egy viharvert kőkereszt, talapzatán az A. M. D. G. betűkkel. Ez nem az AMD Géppisztolyt jelenti, hanem az Ad Maiorem Dei Gloriam – Istennek nagyobb dicsőségére – mondat rövidítése. Kelempájsz mai – szinte menetrendszerű – határőr-visszaemlékezése innen indul.

247. – Pilátus a Credóba

Franta barátunk mai posztjában egy jobb sorsra érdemes egykori kollégájáról mesél nekünk, aki belekóstolt abba az, izé, mikrokörnyezetbe, amiről egyenruhások generációi úgy meséltek, mint a tárgyiasult katonapokolról. Én nem ott katonáskodtam, de – ahogy mondani szokás – a nagy számok törvénye azt mutatja, hogy kellett legyen ebben valami…

Igen, a mai poszt Lenti egyik áldozatát mutatja be.

242. – Mariska néni

A katonák és a laktanyai civilek közötti kapcsolat minősége kulcsfontosságú lehetett a sorállományú bakák számára. Egy-egy emberi szó, néhány barátságos gesztus legalább ideiglenesen képes volt feledtetni a kellemetlen élményeket. Optika egy hasonló esetről számol be mai posztjában.