A jó egy hónapos pihenő után újult erővel és változatlan lendülettel folytatjuk a katonatörténetek közlését.
Mai szerzőnk Wendiii, aki hajmeresztő posztjában arról mesél, hogy milyen érzés újjászületni egy rozzant katonai Csepelen. Elöljáróban csak annyit, hogy megfizethetetlen; a többire – mint tudjuk – ott az Eurocard/Mastercard.
Már ezeken az oldalakon is többször elmondtuk az egységes téridő-elmélet katonai cáfolatát, melynek értelmében a katonaságból az utolsó hetek-napok telnek a legnehezebben. Ilyenkor tényleg az unalom a domináns érzés, amit csak egy-egy rántottcsirke vagy parancsnoki leb*szás tud színesíteni – ahogyan ez Optikával is megtörtént.
Az egykori határőrökhöz intézett, a határszolgálat kapcsán felvetődő leggyakoribb kérdés mindig az, hogy fogtak-e igazi határsértőket. Bizony fogtak, többet is, elvégre ez volt a feladatuk. Az alábbiakban Kelempájsz barátunk (akit a Milstoryblogon szólíthatunk egyszerűen csak a határőrök bárdjának) pályafutása legérdekesebb eseteiről számol be a nagyérdeműnek.
A katonaember életének egyik legjelentősebb fordulópontja akkor következik be, amikor először bemegy azon a nagy, zöld kapun, aztán jó darabig várhatja, hogy mikor kerül ki onnan. Időközben azért előfordulgat, hogy kisebb-nagyobb időtartamra ki tud lépni rajta, no de utána az ismételt bemenetel…
Szögyi ismét csak arról az átkozott alkoholról írt egy szinte tudományos igényességgel induló posztot.
Mai történetünket, amelyben a Magyar Néphadsereg további nemzetközi kapcsolatairól hull le a jótékony fátyol, Jani2 kollégának köszönhetjük, aki bebizonyítja, hogy egy jól képzett mozigépész honvéd már a Kádár-korszakban sem ismert lehetetlent. Pedig – legalábbis a poszt tanúsága szerint – egy kortyot sem ivott bevetés közben.
Azt, hogy az alkohol csuda dolgokra képes a fiatal férfiak szervezetével (és nem csak azzal…), mindannyian tudjuk, akik fogyasztottunk már szikvíznél erősebb italt. Olyan produkcióra azonban, mint amilyenről Mokkaczuka kolléga most számol be, elég kevesen mertünk volna vállalkozni, pláne egy laktanyában…
Csak a nagyon pesszimisták gondolhatták, hogy Vérnűsző Barom végleg kiírta magát a Milstoryblog szerzőinek névsorából. Legújabb, itt olvasható írása hozott anyag ugyan (mástól hallotta), de ennek ellenére magán viseli az eddigi legtermékenyebb szerzőnk stílusának minden jegyét; talán csak a megszokott 30 év és 300 kilométer hiányzik…
Az a szociológusok és pszichológusok dolga, hogy elmerengjenek azon: vajon miért ivott a sorkatona többet, mint – tőle máskülönben alig különböző – civil kortársai? A társaság teszi? Az összezártság? A macsóság? Közösségi elvárás lenne? Menekülés? Frusztráció- és feszültségoldási próbálkozás?
Fene se tudja, de – bevallom – nem is nagyon érdekelnek a tudományos magyarázatok; mi itt krónikások vagyunk, s Kelempájsz kolléga egyike a pennát sercegtetőknek.
Ha így folytatja, Dogoo lassan a Milstoryblog kísértet- és szellemügyi főreferensévé növi ki magát. Mai posztja két rövid történetet tartalmaz, s ezekből (is) kiviláglik, hogy a szerzőtől nem állnak távol a transzcendens dolgok, ezért javasolom, hogy a biztonság kedvéért mindenkinél legyen egy kis fokhagyma, aki vele elmegy sörözni.
Mindannyian tudjuk, hogy milyen furcsa érzés találkozni a saját múltunkkal: szerelmekkel, régi grundokkal, kocsmákkal, iskolákkal, egykori tanárokkal, katonatársakkal. És laktanyákkal is persze…
Optika barátunkat a sors (pontosabban saját elhatározása) 23 év után ismét elvitte oda, ahol egykoron katonáskodott. Biztos vagyok abban, hogy beszámolója és fényképei nem csak azokat fogják érdekelni, akik Zalaegerszegen húztak csizmát.
Azt már tudjuk Szögyi eddigi posztjaiból, hogy a szolnoki Kiliánon az élet tényleg zajlott, mint a Tisza márciusban (nem tudom, figyelitek-e a teljesen ontopik hasonlatot?!), de arról most értesülünk először, hogy a kolléga a néptánc mellett vízimentősködött is.
További pikáns részletek itt alul olvashatók.
Biztosan mindenki tapasztalta, hogy a gúnynévadás egyike (volt) a laktanyai belső folklór megnyilvánulásainak. Vajmaci négy rövid életképet vázol fel, amelyek közös főszereplője egy bizonyos Kacat becenevű (akkor még) zászlós.
Nem is hinné az ember, de így igaz: Kelempájsz barátunk elérkezett a leszereléshez – most már a posztok területén is. Noha időrendben ez az utolsó katonatörténete, azért reméljük, hogy visszaemlékezései még kitermelnek magukból egy-két virtigli határőrsztorit…
Egy-egy tisztes nagyon komolyan rá tudta nyomni bélyegét az ember katonaidejére: ha nagyon akarta, pokollá is tudta tenni azt, de egy normális(abb) tizedes vagy szakaszvezető el is tudta venni az élét az egésznek. Optika az egykori rajparancsnokával kapcsolatos emlékeiben turkál, s ezeket meg is osztja velünk.
Dogoo előző posztjában transzcendens élményeiről számolt be, amelyeket laktanyai asztaltáncoltatás során szerzett. Mai írásában (majdnem) minden jel arra utal, hogy a Gonosz előszeretettel pályázik őrszolgálatot ellátó katonák lelkére. Így jár, aki nem visz magával fokhagymát az őrségbe (ezüstgolyóra már annak idején sem futotta volna a Kincstár lehetőségeiből).
A pécsi Áperhotelről már többször olvashattunk ezeken az oldalakon (többen is beszámoltak róla), Szögyi kolléga azonban (sajátos szemszögből) még mindig tud újat mondani az érdeklődőknek és a nosztalgiázóknak egyaránt.
Azt már többször mondtuk (és írtuk), hogy a határőrszolgálat tényleg élesben ment, és ezt komolyan is gondoltuk. Egy átlagos katona a lőtereken kívül nem nagyon hallott lövést, míg a határőröknél ez nem számított rendkívülinek. Kelempájsz tovább írja a Milstoryblog határőr-sagáját.
Optika kolléga mai posztjában az örök témát boncolgatja: volt-e valami haszna a sorkatonaságnak? Lendített-e valamit rajtunk az a fél-egy-másfél-két év, amit az oly sokszor megénekelt (megátkozott, kiröhögött) angyalbőrben töltöttünk? Mi is sokszor meditáltunk ezen itt, a milstoryblogon, de vannak dolgok, amiket nem lehet túlragozni…
A katonaságnál az ember gyakran olyasmit is kipróbál, amit józanul (már úgy értem: civilben) esze ágában sem lenne megtenni. Ilyen kihívást jelentett Dogoo barátunknak a szellemidézés. Első benyomásait egy ilyen szeánszról az alábbiakban olvashatjátok.
Bigfoot azon kollégák közé tartozik, akiket a sereg nem nagyon akart beszippantani, de végül hősünk győzedelmeskedett. Története ékes példája annak, hogy ha az ember nagyon akar katona lenni, még az extra méretek sem jelentenek akadályt.
