Ha nem tudnátok, a teleport egy közlekedési eszköz, vagy inkább módszer, és nem feltétlenül a Star Trek kiváltsága. Nem a katonaságnál találták fel, de alkalmazása nagymértékben köthető a katonai szolgálathoz. Szögyi alábbi története a teleport kivitelezésének iskolapéldája, és – naná! – még repülőgép is van benne.
A vegyvédelmi gyakorlatok mindenkiben mély nyomokat hagytak; gondoljunk csak vissza a hányásszagú gázálarcokra, a kánikulában (esetleg a kopogós fagyban) felrántott gumiszerkóra, a taknyunknyálunkegybefolyik helyzetekre, a harákoló köhögésekre és köpésekre… Nos, Zweitakt kolléga sem úszta meg, aminek (szigorúan a blog szempontjából) őszintén örülünk!
Mindenki, aki volt katona, átesett valamiféle alapkiképzésen. Ezt vagy jól tűrte, vagy rosszul, vagy jó fej kiképzői voltak, vagy állatok, de az biztos, hogy a civil életből hirtelen kiszakadt emberfiát egymillió (vagy annál is több), addig nem tapasztalt benyomás érte. Proletair barátunkat is, amint itt alant olvashatjátok. Ráadásul ő már csak azért is hiteles forrás kiképzési téren, mert pályafutása során – hogy úgy mondjuk – a furulya mindkét oldalán állt, már ha értve vagyok.
Leszerelés… Van-e olyan katonaviselt sorstársunk, akinek – akárhány év is telt el azóta – a pulzusszáma ne emelkedne egy kicsit, amikor ezt a szót meghallja? Van-e olyan, akinek ne lennének ezzel kapcsolatos (foszlányos, de annál mélyebben beivódott) emlékei?
Vérnűsző Baromról nem hinné az ember, de egyszer bizony ő is leszerelt. Méghozzá kereken 24 évvel ezelőtt.
Nyugdíj előtt mindenkin úrrá lesz egy kicsit a „nagy ívben belesz*rok”-érzés. Az ember valahogy szabadabbnak, lezserebbnek és könnyedebbnek érzi magát, s talán olyasmire is hajlamosabb lesz, amire azelőtt nem igazán. Wendiii kolléga mai posztjában két történettel, illetve két őrnaggyal ismerkedhetünk meg, akik hasonlóképpen gondolkoztak.
Abban szerintem nincs vita a katonaviseltek között, hogy az őrszolgálat orbitális szopás is lehetett, de egy kis szerencsével az ember megcsíphetett olyan helyszínt, ahol a fizikai-idegi-szellemi megterhelés tartósan negatív tartományban leledzett. Szögyi ez utóbbit is kipróbálta, s ahogyan azt látni fogjuk, még szerencséje is volt.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem a 48 órát meghaladó otthontartózkodás (legyen ez hosszú eltáv vagy szabadság) nem feltétlenül fenékig tejfel. Ilyenkor minden családtag, civil haver és többé-kevésbé állandó hölgyismerős is igényt tart ránk, s bizony nagyon nehéz egy minden igényt kielégítő preferenciasorrendet felállítani. Én szívem szerint bármikor becseréltem (volna) egy tíznapos szabit három rendes (48 órás) eltávra, s ahogy látom, Vérnűsző Baromnak se volt szerencséje az egyhetes betegszabijával.
Kelempájsz mai posztja egy olyan (meglehetősen visszataszító) állatfajtáról elmélkedik, amellyel akarva-akaratlanul, de mindannyian találkoztunk már, és nem kizárólag a katonai szolgálat keretein belül. Besúgók, spiclik, provokátorok, árulók, téglák… Nem valami kellemes, könnyed téma, de ez is a sereg része (volt?)…
Külső szemlélők (és örök civilek) számára talán mulatságosan hangzik, de a hadseregben (legalábbis békeidőben) a legnagyobb cirkuszok és botrányok mindig a lőszerrel voltak összefüggésben. Optika egyik régi cimborája majdnem ráfaragott erre, de – ahogyan azt a régi katonamondás is állítja – minden jó, ha a végén folyik a szesz. Parancsra berúgni meg tiszta fles.
Ha jól emlékszem, írták már itt, a milstoryn, hogy a seregben talán a gépkocsivezetőket övezi a legnagyobb irigység (az írnokok és a konyhások után). Sziba életképei csak erősítik azokat a futó benyomásokat, melyek szerint egy katonai sofőr életében a legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, ha a sör nem volt elég hideg.
Az alábbi történet tanulsága az, hogy a kártya az ördög bibliája, és még az olyan ártatlan, hamvas és a bűn által jóformán még meg sem érintett lelkeket is, mint amilyenek Kelempájszéké voltak határőr korukban, alattomos módon dönti romlásba.
A Szögyi-féle hadtápkalandos történet második részével folytatjuk, amely (én garantálom!) legalább olyan, khm, cselekményes lesz, mint az első rész: alkohol ebben is van, az idiotizmus különböző lépcsőfokain található tisztek is akadnak, na és a jó öreg konyhaszolgálat is hallat magáról.
Vannak szerzők, akik egy-egy történetet jó hosszan, minden ízét kiélvezve osztanak meg velünk. A rejtélyes nickkel rendelkező T5H kolléga nem tartozik közéjük: rövid, alig ezer leütést számláló sztorija ennek ellenére igazi életkép; élénk vizuális fantáziával rendelkező női olvasóink előnyben.
Szögyi katonai karrierje szépen indult, de – amint azt látni fogjuk – sajnálatos módon egy kisebbfajta döccenőt szenvedett. A friss sorállományú katona első hadtápbevetése emlékezetes fizikai munkával, továbbá egy még emlékezetesebb autózással és ivászattal írta be magát a Göncruszka környéki településtörténészek aranykönyveibe.
Proletairről már tudjuk, hogy nála élesebb szemű állatmegfigyelő katonát a NATO-ban keresve sem lehet találni (azon kívül is csak protekcióval). Mai szösszenete a laktanyán belüli állatvilág keresztmetszetét kínálja, ebbe beleértve egy András nevű, macskabarát őrmestert is.
„Annyi év távlatából is tisztán emlékszem bevonulásom napjára. Az ember éppúgy nem felejti el, mint az első csókot.” – írja Kelempájsz, és bizony egyet kell értenünk vele.
A két fontos esemény közötti nagy különbség mindössze annyi, hogy a bevonulás után az ember valahogy nem áhítozik a másodikra.
Ha egyszer majd világbajnokságot rendeznek a „visszaszámlálás” nevű sportágban, az összes pontszerző helyet egykori sorkatonák fogják megszerezni. A matekból leghülyébbek is reflexszerűen vágták, hogy napban, esetleg órában számolva mennyi van még hátra a katonai szolgálatból. Az alábbi posztot elolvasva kockázat nélkül ki merem jelenteni, hogy Optika készségszinten akár percekben is meg tudta adni a helyes választ a bűvös kérdésre: Mennyi az idő?!
Valamilyen (pszichológiailag azóta sem teljesen tisztázott) okból kifolyólag mindig is léteztek olyan hivatásos tisztek (és főtisztek), akiknek a legnagyobb (vélelmezhetően szexuális alapú) kielégülést az okozta, ha kimaradós vagy eltávos sorállományú katonát cseszegethettek, s ezt lehetőleg minél nagyobb nyilvánosság előtt. Krux egy hasonló sztorit elevenít fel a kedvünkért.
Az alapelvárás a sorállománnyal szemben (legalábbis a beöltözést követő első 48 órában) egykoron az volt, hogy valahogy úgy tekintsen a tisztjeire, mint valami különleges kasztra, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bebocsátást. Szögyi (nem először…) első kézből származó információkkal bizonyítja, hogy a tisztjelöltek ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Maximum többet ittak és hangosabban.
Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy Proletair (azzal a kamu dumával, hogy ejtőernyős cserekatona) végigutazta a fél világot, azt azonban (meglepetten) most halljuk először, hogy nem szereti a parmezános tésztát.
További olaszországi szakmai részletek az alábbiakban.
