Szögyi mester – a tőle megszokott terjedelemben és stílusban – ma arról nosztalgiázik, hogy milyen is volt, amikor a rettegett (megvetett?) VÁP (azoknak, akik nem voltak katonák: katonai rendészeti járőr) ideiglenes tagjaként szolgálta a (Nép)köztársaság (Nép)hadseregét.
Vannak, akik beismerik, és vannak, akik nem, de az első éles gránátdobás valahogy vízválasztó minden katona életében; onnan kezdve semmi sem olyan, mint azelőtt.
BigJoe mai posztjában egy olyan bajtársáról mesél, aki biztosan nem felejtette el azt az emlékezetes napot.
Ki hinné, hogy egy olyan katona, mint Jani2 (akiről tudjuk, hogy mozigépészként futott be szép karrierívet) a fogdaőri szolgálatot is felpróbálta..? Erről az időszakról osztja meg velünk emlékei egy részét.
Bedrock kolléga közel húsz éve intett búcsút a Honvédségnek, de az olyan emlékek, mint a gránátdobás, a lövészetbiztosítás vagy a menetgyakorlatok, a mai napig élesen élnek benne. És ezzel az érzéssel – többen vagyunk itt rá tanúk – abszolút nincs egyedül…
Úgy látszik, a nyár meghozta a családi történetek reneszánszát itt, a Milstoryblogon. Wendiii ugyancsak nagyapjáról mesél, aki azon szerencsések közé tartozik, akik túlélték a második világháborút, pedig nem akárhol teljesítették katonai szolgálatukat…
Tiberian barátunk olvasgatta a Milstoryblog oral history-fejezetét (azért reméljük, nem csak azt!), és kedvet kapott ahhoz, hogy további, második világháborús történetekkel gazdagítsa blogunk kollektív emlékezetét. Bízunk abban, hogy lesznek még nagyapás sztorik!
Proletair kolléga a mélységi felderítők egy újabb, városi körülmények közepette lebonyolított taktikai műveletéről ad beszámolót, melynek során – a valódi, nemes magyar katonahagyományoknak megfelelően – nemcsak italozásra, hanem kulturális programra is sikerült időt szakítaniuk.
BigJoe barátunk egyre csak olvasgatta és olvasgatta és olvasgatta a Milstoryblogot, mígnem egyszer csak úgy érezte, felhorgad benne a közlési kényszer: ő sem tartja magában a katonaideje alatt megélt történeteket. Ma a székfoglalóját olvashatjátok.
Szögyiről szerintem már mindenki tudja ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, hogy annak idején mindent kipróbált, ami a zöld egyenruhával akár csak távoli köszönőviszonyban is van.
Mai posztjában katonaévei kapuszolgálati mozzanatáról emlékezik meg.
Hegyhátsál egy kis falu Vas megyében, nem messze Zala megye határától. Az első okleveles említése 1366-ból származik. Lakóinak száma 2008-ban 153 fő volt a Wikipédia szerint. A Zalaegerszegen szolgáló katonák számára ez a település azért volt fontos, mert a falu határában volt egy lőtér, amiről mai posztjában Optika számol be.
Mai (friss hús) szerzőnk Lala, és arról híres, hogy 1973 októbertől 1975 októberig ő volt Pápán a 4406 oldalszámú MiG-21 MF (96) típusú vadászrepülőgép sárkány-hajtómű sorszerelője. Élményeit itt írta meg négy fejezetben; most csak egy részletet ragad ki, melynek főszereplője Józsi százados. Meg még valaki, akinek személyazonossága közel negyven éve titok!
Zweitakt kolléga mai (rekordokat döntögető hosszúságú) posztjában egy dokumentarista alaposságával elemzi sorkatonai szolgálata pár emlékezetes momentumát. Eredetileg két részben akartam betördelni, de aztán beláttam, hogy ez így (egyben) olvasandó. És remélem, hogy a poszt végén feltett kérdésére szakszerű választ fog kapni!
A Milstoryblog szerkesztősége által igencsak bátorított oral history jegyében ma Alsegédlúzer kolléga a családi történetek számát gyarapítja. Egy újabb karakán nagyapával ismerkedhetünk meg, akiről alappal feltételezhetjük, hogy pedagógiailag a Makarenkó-féle hirtelen ráhatás módszerének lelkes híve volt.
Jani2 sem úszta meg a géppisztolyos (oké, legyen gépkarabélyos) éleslövészetet, ami ha semmi mást nem is, de azt megmutatja, hogy katonáéknál nem elég mozigépésznek lenni, annak is kell látszani!
A határőr szolgálatról fogalmat alkothat, aki most Kelempájsszal tart. Az alábbiakban az ő virtuális társaságában (és idegenvezetésével) felkeresünk néhány őrhelyet, és a mai állapotok szerinti fényképeken megnézzük, hol, és milyen környezetben őrizték annak idején az államhatárt.
Furcsa dolog a nosztalgia – kezdi ZöPö a mai posztját, majd így folytatja:
Képes utólag megszépíteni olyan emlékeket, amelyek a maguk idején egyáltalán nem tűntek olyan kellemesnek vagy éppen felejthetetlennek. Ilyen a sorkatonai szolgálat emléke is. Nem kell messzire menni, hogy megmagyarázzuk: fiatalok voltunk, erősek, egészségesek és végül egy-másfél év küzdelem után legyőztük a helyzetet, amelybe (általában akaratunk ellenére) csöppentünk. Soha nem szerettem persze, legfeljebb elnézően mosolyogva megértettem azokat, akik egymásra licitálva tódították, hogy itt vagy ott mennyire rossz volt – akkor inkább borítanának rá fátylat, ne dicsekedjenek vele.
Furcsa dolog a nosztalgia – kezdi ZöPö a mai posztját, majd így folytatja:
Képes utólag megszépíteni olyan emlékeket, amelyek a maguk idején egyáltalán nem tűntek olyan kellemesnek vagy éppen felejthetetlennek. Ilyen a sorkatonai szolgálat emléke is. Nem kell messzire menni, hogy megmagyarázzuk: fiatalok voltunk, erősek, egészségesek és végül egy-másfél év küzdelem után legyőztük a helyzetet, amelybe (általában akaratunk ellenére) csöppentünk. Soha nem szerettem persze, legfeljebb elnézően mosolyogva megértettem azokat, akik egymásra licitálva tódították, hogy itt vagy ott mennyire rossz volt – akkor inkább borítanának rá fátylat, ne dicsekedjenek vele.
Idősebbek is elkezdhetik: az MHSZ volt a cucilista rendszerben az a szervezet, amelyik felkészítette a fiatalokat a katonaság előtt. Már amennyire. Általában akkor került vele a fiatalember kapcsolatba, amikor jogsit akart szerezi. Választhatott, hogy vagy k*rva drágán az ATI-nál, vagy olcsón az MHSZ-nél, de akkor a Honvédség Néphadsereg számít rá. Szögyi barátunk viszont – kiskori megzakkanásból kifolyólag – a repülőklubbal került szorosabb kapcsolatba. No, meg egyúttal rákészült a katonaságra is…
Gondolom, azzal mindenki egyetért, hogy arról, hogy szülei milyen névvel látták el, senki nem tehet…
SzaGértő barátunk a rövid, csattanós sztorik szagértője (hehe, milyen szellemes vagyok…), tehát nem meglepő, hogy mostani szösszenetének terjedelme sem haladja meg a 150 szót.
A katona több tekintetben is hasonlít az úttörőre kiscserkészre, és itt most elsősorban nem az antialkoholizmusra gondolok, hanem inkább arra, hogy ahol tud, segít. Proletair ma kivételesen nem hadgyakorlatról, túlélésről és ejtőernyőzésről mesél, hanem egy olyan mozzanatról, ami azt bizonyítja, hogy a felderítők sincsenek ám (mindig) híján minden emberi érzésnek…
